All over the the World

  • 737

Legfrissebb

Elég volt!

Volt már olyan veled az életben, amikor átjárt az érzés, majd a tudatodat elöntötte egy másik? Egy állapot, egy helyzet generálta érzés-sor, és megannyi gondolat, amik ott motoszkáltak benned, de még véletlenül sem hagytak nyugodni, amíg elő nem törtek. (Nem, nem arról beszélek, amikor egy emberekkel zsúfolt liftben finganod kellett az előző napi chilis bab után, amire ráküldtél egy liter tejet.) Egy érzésről, amit ki akartál ordítani magadból, bele a világ pofájába. Először nem értetted, hogy mi ez. Aztán rájöttél, hogy igazából felesleges kiabálni, mert csak téged érint, és már amúgy is kipanaszkodtad magad elégszer kisebb-nagyobb események alkalmával. Így csak leültél egy este nagy magányodban, hogy átgondold az egészet, a helyzeted, mert már a lelki békéd sincs meg, hiszen voltál akkora felelőtlen ökör, hogy hagytad az odáig fajulni a dolgaidat, amikor már nem érzed magad jól tőle. Szóval leültél átgondolni, mi az, ami nem hagy nyugodni, és az esti fél pohár bor mellett csak annyi hagyta el a szádat ordítás helyett szép csendben, hogy:     elég volt.

 

Amikor ezt kimondod, akkor ráül a hallgatás a szobára. Magadon is meglepődtél, de ebben a pillanatban beláttad, a fájdalmas tényt, amit eddig is jól tudtál; az indulattal kiordított szó jelentéktelen, és egy lélegzetvétel alatt elvész az éterben. Ellentétben a higgadtan megfogalmazott, átgondolt, következetes és kimondott szóval. Mert amikor meghallod, pláne így hallod meg… a saját szádból, az olyan, mint egy katarzis.

 

Kimondtad, hogy valaminek végérvényesen vége. Kimondtad, hogy ezt a valamit, így vagy úgy, de nem tudod / akarod / kívánod tovább folytatni / csinálni / elviselni. Kimondtad, hogy valamin változtatni kell.

 

Ez meg nem olyan, amikor teszem azt, a párod leül veled szemben félig cinikus tekintettel és azt mondja, hogy vége… vagy amikor elkezdi hiszti görcsök közepette összepakolni a cuccait, hogy elege van. Ez annál sokkal rosszabb. Ugyanis a párod egy kurva szerencsés ember. El tud menekülni előled, ha el akar. (tény, hogy én a menekülést mindig ostoba, gyáva és szar lépésnek tartottam, de ez esetben hívjuk őt szerencsésnek, hiszen van választása!) De Te? Hát kisfiam, Te baszhatod! Mert tégy, amit akarsz, fordíts hátat, akár önmagadnak, akár az egész világnak, egy dologra sosem leszel képest; önmagad elől nem menekülhetsz. Sehova. Ideig-óráig hazudhatsz önmagadnak, vagy hitegetheted önmagadat. De eljön az a pillanat, amikor a tudatot, a józan eszed, vagy éppen a lelkiismereted utolér, és akkor ott nincs menekvés.

 

(Igen, persze, ez sem igaz ilyen fekete-fehéren. Hiszen mindig van egy két gerinctelen jellemtelen, akinek semmi nem számit, vagy éppen minden jó, csak céljaik nincsenek. Egész életében a saját komfortzónájukat sosem feszegették, nem léptek semerre és nem tettek semmiért úgy igen komolyan… Életük nem élet, hanem egy szürke pocsolya. Szürkeségben meg nincs se fekete, se fehér. Rózsaszín sincs. A szürkében minden egyforma… a boldogság sem az igazi boldogság az öröm sem azon önfeledt öröm és a szomorúság sem az a kirívó érzés. Afféle létezés, vegetálás, szürke pocsolya… ahol minden egyforma és mindennek ugyan olyan íze van…)

 

Én nem egyik pillanatról a másikra, nem ilyen látványosan, hanem szépen apránként, fokozatosan és egyesével ugyan, de eljutottam arra a pontra, amikor megérett bennem mindez. Leültünk, átgondoltuk és kimondtuk, majd hagytuk, hogy jó erősen pofánbasszon a dolog súlya.

 

Hogy miről is beszélek?

Egészen konkrétan megfogalmazva arról, hogy igazából nagyon szép volt, nagyon jó volt, nagyon sokat köszönhetek az országnak, sőt, ha úgy adódik, akkor az egzotikus szigeteire visszajövök a legnagyobb örömmel, mint turista… DE most egyszer és mindenkorra eljutottam arra a pontra, hogy mélységesen elegem van az itt tapasztalható viszonyokból. És mivel szerintem ezek nem normális állapotok, mivel nem tudok szemet hunyni felettük minden nap ötvenhétszer, mivel hatásuk alatt vagyok elég erősen, akaratlanul is… és a dolgok összhatása az, hogy nem vagyok boldog, ezért elég volt az ittlétből. Nagyon Szépen Köszönöm Indonézia, de elérkezettnek érzem az időt arra, hogy elköszönjünk egymástól, for goood.

 

Elég volt, kész vége, idáig bírtam. Ez egy eldöntött tény, és sokkal inkább állapot.

Hogy mi jön ezek után? Őszintén? Fingom nincs. Nem tudom. Azt tudom, hogy jelenleg arról szólnak napjaim, az agyműködésem kreatív része arra van beállva, hogy innen miként kerülhetek el minél előbb, egy olyan helyre, ami mondjuk tetszik.

 

Egyszer azt mondák nekem, „hogyha nem teheted azt, amit szeretsz, szeresd azt, amit tehetsz”. Ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Úgy is lehet, hogy nyugodj bele abba a szarba ami körülvesz, majd megszokod vagy megszereted. Vagy mondjuk másként. Szeresd azt, amit tehetsz. Mit tehetek? Például manapság az egyik legnagyobb szó a lehetőség. Hálás vagyok a sorsnak, hogy módomban és lehetőségemben áll választani, keresni mást, jobbat, majd tenni és dolgozni azért. Hát ezt, szeretem. Nem is kicsit!

 

Gondolkoztam azon, hogy ez vajon mennyire menekülés. De nem az. Sajnos nem úgy váltogatom az országokat, mint más a fehérneműt. Igaz, az sem lenne jó és ésszerű, de ez itt már semmilyen szinten nem ésszerű. Igazából adtam magamnak időt. Mennyit? Annyit, hogy egész pontosan ma vagyok itt 3 éve és 4 hónapja. Ez mennyi idő? Szerintem egy ember életéből kibaszott sok. Ezen idő alatt eljutottam valahonnan valahova, majd a fejlődés megállt, mivel a környezetem szinte minden eszközzel gátol ebben. Ilyenkor meg nincs mit tenni, menni kell. Ha a hugyosvödörbe megpróbálnak behúzni, mivel ők vannak többen, előbb utóbb sikerülni fog nekik. Ezért nem kell feltétlen megvárni, amig eljutsz oda és azon kapod magad, hogy olyannyira behúztak az emlegetett vödörbe, hogy már a szádig ér a cucc… és várod, hogy akkor vajon majd melyik agyatlan kezdi el lötyögtetni?! Annál előbb kell lépni, az én esetemben menni.

Amíg az ember nem telepszik le valahol egy fix elhatározással úgy, hogy ott akar maradni, addig azt az életformát úgy szokás hívni, hogy cigányélet. Mert hát ez a vándorcigány kifejezésből ered. A cigányéletből meg pont elég volt. A következő országnak olyat szeretnék, ahova nem azért megyek, mert ott van épp lehetőségem azonnal, hanem azért mert tetszik a hely, érdekel, és ne adj’ Isten el tudom képzelni, hogy ottmaradjak, nem csak 2-3 évig.

A cigányéletnek persze megvannak az előnyei is. Például az, hogy el lehet menni. Nem köt az ország, nem érzed úgy, hogy a szíved megszakad, ha továbbállsz. Nem érdekel a belpolitika, hogy melyik vallás melyiket gyújtotta fel, hogy éppen miért tüntet pár felbuzdított ember, nem érdekelnek a helyi problémák, csak ami nagyon közvetlenül érint…

Az emberek, ezt nem szokták átérezni. Az tudja, hogy miről beszélek, aki élt itt. Aki turistaként volt itt, mondjuk Balin, annak, ha mázlija van, elképzelése sincs erről az egészről. Bali nem az igazi Indonézia –az egy totálisan más világ-, és legfőképpen nem Vakarta.

A dolog legfeljebb ott lehet kellemetlen, hogy én jöttem ide. Önszántamból és szabad akaratomból választottam. Senki nem kényszerített. Úgyhogy, végül is jogos a szemrehányás, hogy akkor mit sir a szám, miről beszélek? Háát :) El lehet jönni otthonról, azok után Európából is, mondjuk ide, aztán megtudod, és hanyatt-homlok visszarohansz ;)

Persze minden relatív. Mások imádják ezt a helyet, sőt sokan nem is értik, hogy mi a bajunk ezzel a földi paradicsommal. Mondom, minden relatív, mert ha összehasonlítjuk Indonéziát tegyük fel Indiával, vagy Oroszországgal, netán Kína bizonyos részeivel, esetleg Észak-Koreával vagy még egy pár elbaszott hellyel a világban, akkor rögtön kiderül, hogy Indonézia mennyire jó.

A gond az, hogy tényleg szartelepekkel kell összevetni ezt az országot, hogy jó oldalán álljunk a statisztikának. Mi meg ugye mégis csak „nyugaton szocializálódtunk”, így ez, ami itt van, előbb utóbb elviselhetetlenné és elfogadhatatlanná válik.

Az, hogy egy fővárosban élsz, és a csapviz nem, hogy ihatatlan, de hastífuszos leszel tőle, már önmagában sok mindent elmond. Persze meg lehet szokni idővel. Először csak ballonból iszol, aztán amikor kifosod párszor az agyvelődet is, akkor rájössz, hogy a forralt víz sem használható, így a főzéshez is ballonból veszed a vizet, a zöldséget is abban mosod. Majd a végén, eljutsz odáig, hogy erősen elgondolkozol, hogy egy étteremben, – ANTSZ, KÖJAL nincs- az italodba a jeget vajon honnan szervírozták?!

Mindez persze csak egy apróság a sokból. A gondok nem itt kezdődnek, hanem:

 

Mondjuk miért tart sokszor két-két és fél óráig hazajutni a reptérről? Azért, mert naponta eladnak itt ezer autót, és évente építenek 3 km új utat, az autók meg állnak a dugóban. Három sáv, benne 6 sávnyi autó, egymástól 2 centikre. Tömegközlekedés nincs, a város meg szép fokozatosan totálisan beáll.

 

Vagy miért van, hogy az emberek azt a munkát sem képesek elvégezni, amire a munkaadójuk tartja őket? Ahol egy kisboltban nem egyszer perceket kell várni arra, hogyha 5000 lófütty (rúpia), amit veszel, és tízezrest adsz, akkor miért az én értékes időmből menjen naponta háromszor, amíg rájön arra, hogy mégis mennyit kell visszaadnia? Vagy amikor vásárolsz és a boltban dolgozó még a saját nyelvén sem érti, hogy mit akarsz, holott nincs kirakva a vasútállomás tábla, mégis azt hiszik, hogy a vonatra vársz. Vagy étteremben, meg a taxiban meg még Isten se tudja hány hétköznapi minden nap használatos szintéren történnek ilyen és hasonló akadályok.

 

Amikor a számláimat próbálom befizetni. Legutóbbi kedves kis történetem az, hogy legalább fél órám elment csak azzal pluszban, amíg felfogták, hogy mit csináljanak 600 rúpia extra pénzzel. (hogy értsd, 600 rúpia az nincsen egész 12 forint!!) Ugyanis, amikor fizettem a számlát akkor elnyomtam és 600 rúpiával többet utaltam.

No, de itt hogy kell fizetni? Elmész, az ATM-hez, és nem elég az, hogy ott a közleménybe beírod, a neved, azonosítód, címed, vércsoportod, telefonszámod, intim méreteid és mellé még DNS, vér, vizelet, széklet és sperma mintát is csatolsz, ezek után a kis blokkot vissza kell vinni az irodába, ahol lefénymásolják és elrakják. Ezen alkalommal a kismajom kiszúrta, hogy hoppá, én többet fizettem. Láttam, hogy megfogja a számlát meg a bizonylatot, és a számokat egymás alatt hasonlítja össze… majd eltorzult az arca az átlagosnál is ostobább irányba… innen láttam, hogy az információ félúton elakadt és nem került feldolgozásra. Kérdem, hogy mi a baj, elmagyarázza, hogy többet fizettem. Mondom, tudom…ÉS? Hát, hát hát ööö.. az úgy nem jó. Menjek vissza az ATM-hez, fizessem be az összeget, és akkor majd ők nekem visszautalják a másik, hibás összeget. Most őszintén, komolyan el bírod képzelni, hogyha ezt az információt nem tudták feldolgozni, akkor majd egy olyan világban, ahol igazából 10 rúpiáért a torkodnak ugranak, -ha nekik kell fizetni-, nekiállnak és vissza fognak fizetni bármit is kevesebb, mint 4 hónap vérre menő, időmet rabló, felesleges ügyintézés után? Mert én nagyon nem! Normális helyen ez amúgy is úgy megy, hogy van egy egyenleged, és azt nézik, ergo ha X hónapban többet fizettél, akkor Y hónapban annyival kevesebbet fogsz. Ezt nem voltam képes felfogatni vele. Szóval szégyenszemre kérhettem a főnökét, a menedzsert vagy ki a francot, aki megértette, látszólag felfogta, és mehettem a dolgomra. Mindez fél órámba telt, és ez az, -meg még másik 600 dolog- amitől én totálisan a falnak megyek.

 

Azért most félre a tréfával. Ha ez a fajta fejetlenség egy hónapban egyszer történik meg, az is nagyon sok. De itt minden nap, naponta legalább háromszor kell valakinek ugyan ilyen és hasonló alapdolgokat elmagyarázni. Mindezek után a nap végére úgy jössz haza, hogy nem arról beszélsz a pároddal, hogy kinek milyen volt a napja, hogy ment a repülés, hanem hogy aznapra hány hülyét dobott eléd a sors, mielőtt hazaértél. Ez egy nonszensz. Az agyadat ennyi erővel ki is vehetnéd, mert ezekhez képest helikopternek érezzük magunkat. A gond csak az, hogy ez lehúz, és ezzel együtt hülyülsz Te magad is, ha hagyod.

De ez lehetne akár a következő értetlen kérdésem is, hogy miért van az, hogy az átlagnak nem a magához való esze, hanem négy elemi iskolája alig van meg?

Állítólag, az előző rezsim sok évvel ezelőtt kitűzte célul, hogy az iskolázatlan embereket oktassák és felzárkóztassák. Nem tudom, hogy ez mára hol tart, de ha a fővárosban ilyen szinten probléma minden, vajon mi lehet a kis falvakban? Akinek azt mondják, hogy itt van 2 tojás, add el és megcsinálja ahelyett, hogy összetörné vagy elfelejtené, hogy mit is kell vele tenni, abból lesz a polgármester?!

 

Ezzel a szintű… ööö.. hogy is mondjam…hatalmas mentális kapacitással –korábban lebasztak mindenkit a Taigetoszról a francba úgy, hogy még a helye is füstölt basszameg… hja, nem ezt akartam mondani-. Szóval, ezzel az a probléma, hogy igazából fel sem tűnik nekik csomó dolog. Meg nem is érdekli őket az sem, ami esetleg feltűnne. Mondjuk, hogy a víz nem iható, vagy az, hogy a lakásától 3 kilométerre dolgozik, de azért oda is meg vissza is 2 órát ül a kocsiban. Tömegközlekedésre igénye nincs, mert nem tudja mi az, és használni sem tudná, de gyanítom hogy megfizetni sem. Vagy nem zavarja, hogy a városban a csatornák nem fedettek és emiatt csomó helyen olyan szag terjed, amiben egy képzettebb hegyi kecske is felfordulna. Az sem zavarja őket, hogy a higiénia, amivel körül vannak véve, borzalmas, és állítom, nem tudja miért kell WC után kezet mosni. Mert ha tudná, akkor nem látnál csili-vili plázák slozijáról kijönni ultratrendi embereket úgy, hogy a mosdókagyló közelébe sem mennek, miután… Vagy akkor máshol mosta meg a kezét? Om(f)g!

Ezek után soroljam még tovább? Szerintem teljesen fölösleges.

A külföldieket amúgy is utálják. Amíg a külföldi turista, és itt hagyja a zöldhasút, addig imádják. Aztán amikor elkezd itt dolgozni és elveszi a munkájukat, akkor már más a helyzet. Mert elveszi a munkájukat. Ugyanis helyiek elmesélték nekem, hogy az Indonéz történelemben a nyugati külföldi rájuk mindig a bajt hozta. Kizsákmányolta, rabszolgasorsra hajtotta őket, leigázták őket, amit kellett azt meg elvették. És melyik az a nép, amelyik nem tanul a saját hibájából, és kétszer ugyan abba a folyóba, akarom mondani tehénszarba lép? Az indonéz.

Ugyanis azt lehet leigázni, aki hagyja. Annak lehet elvenni a munkáját, aki nem ért hozzá. Ha ezek kiképezték volna a megfelelő számú és tudású szakembereket, akkor sem én, sem egyik kollégánk nem lenne itt. De mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, ez marhára nem igy van.

Továbbá, ahogy korábban irtam, akinek itt pénze van, azok a kinai származású indonézek. Ők az új gyarmatositók. Nekik van, pénzük, agyuk, és némi rafkójuk, igy használjak és kihasználják a sok birkát. Utálják is őket ezért rendesen. Ez van, maguknak köszönjék, ha meg nem tetszik, ki lehetne nevelni a következő generációt, ami ugyan nem két perc, de az adná az egyetlen lehetőséget az ország és nép kezébe, hogy kivakarják magukat abból a förtelmes szarból, amiben még tartanak.

De… azt én már nem szeretném megvárni, nem szeretnék hozzá asszisztálni. Az életem rövid, és úgy érzem, hogy ennél értékesebb, nem is kicsivel. Az egzotikus indonéz szigetek és repülések idáig kárpótoltak mindenért, de mára eljutottam odáig, hogy köszönöm, elég volt!

 

P.S.: hogy politikailag korrektek legyünk, van az a szerény 1-2 %, akinek a fejében igen sok van, de ők azon kivételek, akik erősítik a szabályt. Holott példák és példaképek is lehetnének a helyieknek, hogy hoppá, úgy is lehet(ne) csinálni.

 

 

A legújabb repülési anomáliákról… majd egy másik bejegyzésben…

 

Travel the world and the seven seas…

Hát akkor, „Törjön százegyszer, százszor tört varázs”, avagy most a legfrissebb utazással kapcsolatos élményeimet osztanám meg. Nem idegenvezetés lesz, hanem szigorúan a repülős-utazással kapcsolatos reptéri tapasztalataim jönnek! J

 

Az alapfelállás olyan egyszerű, hogy Indonéziából el kell jutni Floridába. Ezt egy értelmes ember szépen Keleti irányba megrepüli. Indonézia – Japán vagy HongKong – Amerikába egy belépési ponton keresztül és onnan lecsurog Miamiba. És én? Én szépen annak rendje és módja szerint elindultam Nyugatra. A legnagyobb okként az szólt Európa mellett, hogy megadatott az a luxus, ami legtöbbeknek szinte naponta; találkozhattam a családommal J

Jakarta – Amszterdam:

A Garudának ez a járata rendszerint félig van. Most? Csurig. Ezzel csak az probléma, hogy az én jegyem az standby. Azaz, akkor vagyok jogosult felszállni a gépre, ha még marad szabad hely. Ha nem? Akkor úgy jártam!

Vakartai nemzetközi repülőtéren kikönyököljük nagy nehezen, hogy felférjek, és móka indul, irány Ameróka. Meg ahogy azt én elképzeltem!!!

Ez a járat rendszerint üres. Most kígyóznak a sorok. Sebaj, business izé, priority check-in, priority immigration, priority security, priority boarding, meg minden tetves elképzelhető priority, és így is majdnem lekésem a gépet. Rendszerint a biztonsági kapuknál 10 embernél nincs több egyszerre. Most? Hozzávetőlegesen vissza a bejáratig kígyózott a sor. Totálisan úgy nézett ki a reptér, mint a Moszkva-tér, amikor ételt osztanak. Na jó, ne túlozzunk, a moszkva olyankor jobban fest. Szóval, hogy értsd… van nagyapád? Ha nincs is, akkor volt. Neki meg tuti, hogy van/volt egy sufnija. Ahol a barkácskészletet, szerszámokat és a megszerelek mindent felszerelést tartotta. Ez rendszerint egy eldugott, hely a kert sarkában, ami sötét, tele van pókhálóval, és megint befészkelt az egér az aljába… no, a mocskarta internásönál érport pont ilyen. Igaz ez még tele is van sötét rosszarcú egyedekkel. Ezen a helyen beverekedtem magam a gépbe, amitől elvártam volna, hogy jobb lesz a helyzet. Merthogy legutóbb jobb is volt. Hát, mit ne mondjak, csúnyán benéztem. Az utolsó pillanatban szó szerint lebaszta magát mellém egy ogre, aki köszönés helyett -ha már ott ül valaki mellett-, annyit mondott, hogy BBBBÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖFFFFFF.

Körülnézek, gép tele, esélytelen, hogy a keselylábú ártány mellől elkerüljek, így bedugom a fülem zenével. Jakarta – Abu Dhabi 7 óra, szerencsére eseménytelen. Kaja nagyon jó, de mivel sokan vagyunk, a lányok szétdolgozzák az agyukat. 40 perc tankolással. Rendszerint ez másfél óra, és lehetőséged van kivergődni a gépből. Most nincs, késés van, tranzit idő kevés, felejtsd el, hogy kijutsz a levegőre. Viszont az imám meghallgattatik, valaki leszáll, az ártány meg elül mellőlem, óóyeah. Abu Dhabi – Amszterdam 8 óra, ismét eseménytelen.

Európába érkezvén Amszterdamban marhára élvezem a repülőből történő kiszállást. Miért? Mert egy rohadék vagyok, és élvezettel nézem, ahogy ez a sok majom csürhe módjára kitódul a gépből. Ott meglátja, hogy bizony ezen a reptéren rend van, az emberek fel vannak öltözve, viselkednek, senki nem szarik a földre és totálisan leesik az álluk. Továbbá minden csak angolul van kiírva, így totális értetlenséggel a képükön vacillálnak, hogy akkor most merre is kéne haladni.

Awesome! Civilization strikes back, hehh?! :D

Az út Amszterdam – Atlanta vonalon folytatódik, a tortúra csak most kezdődik.

Ugyanis innen már nem saját légitársasággal utazom, hanem mindenféle code-share, alliance, partnership és hasonló szarokon keresztül megy a történet. Tehát a helyi feltételeknek és viszonyoknak vagyok kiszolgáltatva.
Beállok a KLM check-in sorába. Pont mielőtt sorra kerülnék, a 10 ügyintézőből hétnek!!! lejár a munkaideje. Azok szépen felállnak, marad három, a sor kigyózik Bécsig, kitérdekel…
Sorra kerülök, de nem foglalkoznak velem. Valami előző bengáli utasnak a poggyászával van gond. Akkora, hogy 3 ügyintéző, meg 2 főnök kezeli előttem a problémát (természetesen pont annál az pultnál, ahol én állok, nem egyel arrébb, még véletlenül sem). Kérik, hogy legyek türelmes, türelmes vagyok. Egy óra pultnál szopatás után csendben megjegyzem, hogy kedves hölgyeim, az van, tudom pontosan, hogy a jegyemet nem fogják tudni kiállítani – a garuda mindig elszar valamit a rendszerben-, viszont amíg nem próbálják meg, addig nincs hibaüzenet a rendszerből, amivel oda tudok menni a főnökhöz, aki elintézi nekem 2 perc alatt nekem ezt az egészet. Szavaim süket fülekre találtak, szociopata ügyintéző kiscsaj rám se bagózik, rám se néz. (igaz máig nem értem, hogy akinek nehézséget jelent emberekkel kommunikálni, az miért nem szart vakar a tehenek alatt egy tejesköcsögnyi istállóban, bajor tehenészruciban)

Sorra kerülök annál a pultnál, ahova 90 perce odahívtak, és megállapítják, hogy nem tudják megoldani a jegyem. Mondom, hogy rendben van, de itt már mérges vagyok. Boarding van 20 perc múlva, és nem ezért könyörgök másfél órája?! Csaj teljesen elhűl, amikor megkérem, hogyha már hozzám beszél, akkor legyen oly kedves és nézzem rám. Ha a szemembe nem megy, legalább a cipőfűzőmre, vagy valami!

Át egy másik pulthoz, ahol percek alatt kész a boarding-pass. Igaz, itt közlik velem, hogy mivel stdby a ticket, csak a kapunál dől el, hogy felférek-e, vagy sem, ott kapok ülőhelyet, ha kapok. Ó, kössz! Át egy másik asztalhoz, csomagleadás, rohanás, immigration, security és végre boarding gate.

Beszálló kapuhoz megérkezvén kishölgy csóválja kedvesen a fejét, hogy gusztustalanul tele a gép, nem tudja, hogy felférek-e, de azért ugye kivettem a bőröndből 1-1 ruhadarabot, mert a csomagom el fog menni! Öööö.. és kedves mama hogy van?! (szerencsére erre megszokásból még csomagolás közben szoktam gondolni) Lényeg, hogy egy évet öregedve 45 perc cumiztatás után közli, hogy itt a beszállókártyám, egy hely van, jó utat, ne is lásson. Hát, én se magácskát, adios!

A gépben nem egy, hanem két hely volt. Nos, ezt onnan tudom, hogy 10 perc seggemen ücsörgés után egy KLM tehén odaügetett elém és közölte, hogy takarodjak arról a helyről, mert van más utas, aki ezért fizetett, nem úgy, mint én – mondja fennhangon-. Oké, természetesen, de akkor hova menjek? Hát oda valahova, keressem meg! Köszi! A kedvességet is meg a segítőkészséget is! :)

Út ismét eseménytelen, este 20:20 helyett fél órával korábban érkezés Atlantába.

 

Atlanta – Miami

Ez előző járaton, amikor épp nem tanultam, akkor fohászkodtam, a mindenható szellentőnek, hogy szellentse azt a hátszelet, de ízibe, mert az alapból másfél órának kikiáltott csatlakozás kötve hiszem, hogy elegendő lesz Atlantában, ami az USA egyik legforgalmasabb reptere, amúgy a Delta bázisa.

Gépből kivágódás, elsőnek át az immigration officeon. Csomag nem jön, csomag nem jön, és csomag nem jön. Majd elfordulok egy pillanatra és azt látom, hogy egy redneck az én bőröndömet próbálja kitolni a reptérről. Rohanás utána, szólok neki, hogy igazán, köszi, de innentől átvenném. :)

Delta pult megkeres, csomag becsekkol, checkin-es csóka mondja nekem, hogy a gép tele, esélytelen, hogy felférjek. Igen-igen, persze-persze, hallottam én ezt ma már…

Ugyanis még soha az életben nem maradtam le repülőről. Ezidáig…

Alagút, kisvonat, mozgólépcső, mozgójárda, sok gyaloglás, és megvan a beszálló kapu, ahonnan elvileg indulni fogok. Első ránézésre úgy nézett ki a hely, mint a Szigetfesztivál. Csak kisebb terület és több ember. Kicsit elsápadok, de sebaj, azért kapjuk magunk elé az akadályokat, hogy megoldjuk őket.

A dolog esélytelenségét ott éreztem, amikor is a fej felett lévő kijelzőn megláttam a nevemet. Oda van bajszintva egy LCD tv, és azon igazából 3 fajta információ ugrál. Kik azok a stdby utasok, akiknek a jegye biztos és feljutnak, kik azok akik upgrade-et kapnak business-klasszra, és kik azok akik várakozólistán vannak. Ez utóbbin megtaláltam magamat, az előkelő TIZENNEGYEDIK helyen, ami az utolsó volt.

Itt nehéz optimistának lenni. Olyan van, hogy 1 hely szabad, meg olyan is van, hogy 2 hely felszabadul, esetleg 3, ha lebetegszik éppen előző este egy háromtagú család. De olyan bazdmeg a büdös kurva életben nincs, hogy egy focicsapatnyi ember mondja azt, hogy hopp, én ma mégsem utazom, inkább otthon lebzselek. Ez az esélytelenség pocsék érzése volt, nyugalomról szó se volt.

Persze megpróbáltam ezt-azt, de minek?! Ha már flight-crew vagyok, akkor elvileg lehetne a jump-seaten utazni a cockpitben. Oda is mentem meg is villantom az ID-met mire közli velem a nő, hogy kéri a légitársaságom jumpseat kódját! Hogy mit szeretnél, édesem? Jumpseat kódot! Oké, hívom Vakartát, páromat, hogy hívja az én irodámat. Négy telefonszámot tárcsázott, ezek közül egyik helyen sem hallottak erről az orrbacsapott kódról. A végén kinyögték, hogy igen, a delta az egy másik rendszerben dolgozik, oda lehet, hogy kell ilyen, de nekünk, a mi rendszerünkben ez nincs. Itt volt teljesen biztos, hogy éjszakára Atlantában ragadok. Persze biztos ami zicher, ott a kapunál szobroztam másfél órát és végignéztem, hogy az összes gusztustalan white-trash meg redneck beszáll, nekem meg lófasz jut, nem hely.

 

Ugyanis azért volt minden duplájára foglalva Miamiba, mert még épp tavaszi szünet volt, és az összes kisparaszt ment a partra dugni meg füvezni. Amúgy maga a látvány, az már messziről elkeserítő. Az, hogy az emberek e része, képtelen normálisan felöltözve utazni. Természetesen nem arról beszélek, hogy frakkot vagy szmokingot kéne viselni csokornyakkendővel, de ha nem úgy nézne ki, mint egy baseball sapkás fuxos gádzsó a nyóckerből, az határozott előny lenne. Lógó ujjatlan póló, alóla másfél méteres kikandikáló hónaljszőrzet, egy valamilyen melegítőgatya, amiből a segge kilóg vagy a csajokon valami leggings, ami nem tevepatát kreál, mert a tevepata ahhoz képest diszkrét és szolid. Cipő még véletlenül sem, az luxus, flip-flops a lábon, és mindez megkoronázva egy hátra fordított baseball sapkával, amiről három kilométerről lerí, hogy ezt bizony az ezredforduló óta nem mosták ki… jézusisten! :S Mondjuk egy másik kérdés az, hogyan lehet így ezt a kuplerájt vezetni – légitársaságnak nem nevezném-, hogy kétszer annyi hely van foglalva és eladva, mint ahány hely a gépen akad. Akkor majd a kapunál sorsot húzunk arról, hogy ki utazik, vagy mi a búbánatos ménkű fog történni?! De látszólag ez rajtam kívül senkit sem zavart.

Atalantában ragadtam, kerestem egy hotelt viszonylag gyorsan, és amikor a fejem a párnához ért, abban a pillanatban fogtam csak fel, hogy aludjál hülyegyerek, mert 5 órád van, aztán mehetsz vissza a reptérre újra sorba állni és reménykedni.

 

Hajnali 0530-kor a check-in pultnál elmondták nekem, hogy a csomagom már Miamiból integet vissza, most már csak nekem kéne felférni a gépre. Ismét el a kapuhoz, és várakozás. Az viszont totálisan felb*szta az agyamat. Ugyanis szépen végignéztem, ahogy a várakozólistán negyedik vagyok, és ahogy telik és múlik az idő, én úgy tolódok hátra egyesével ezen a listán és mire eljött a beszállás pillanata én a TIZENHETEDIK voltam. Szerinted?

Aztán ott próbáltam kérdezgetni, hogy WTF?! Miért-miért, mert a légitársaságomnak ez a prioritás száma. Magyarul bekerül elém, aki a deltánál standby, aztán aki bármilyen más amerikai társaságnál standby, aztán aki a skyteam légi szövetségnél standby, utána az össze amcsi flight-crew, és ezek után jövök én. Csodálatos, nézhetem végig másodszor, ahogy elmegy előttem a gép. Közben ott próbálnak szóval tartani a kapunál, mert átérzik a helyzetem, hogy már egy napja ott szopok, és nem jutok el a célállomásra.

 

Elkezdődik a boarding, és ez az a pont, ahol ledobtam az ékszíjat.

Egy ekkora gépbe a beszállítás, akár Európában, akár Ázsiában eltart olyan nagyjából 20 percig. Mert ugye ez úgy szokott kinézni, hogy elsőre aki tolókocsival vagy kisgyerekkel van, aztán a business, aztán az turisták hátulról, majd becsukják az ajtót. Mindezt letudják 20 perc alatt, kitolják a gépet és már ott sem vagy.

De itt? Itt egy óra volt. Én meg csak néztem, hogy mi a ferdefaszt csinálnak. Ez az a pont, ahol felmerült bennem az a kérdés, hogy… valaki rosszul érzi magát odafenn, ha a birkákat nem terelgetheti 35 féle úton és módon, vagy a birkák érzik szarul magukat, ha nem terelik őket még 35 féle mód?! Booorzalmas!

Egy órán át ment a szar és idióta szövegelés… köszöntjük utasainkat, és köszönjük, hogy a deltát választottak – nem szívesen, nem volt más- elkezdjük a beszállítást, és kérjük fáradjanak a kapuhoz akik, egyenruhában vannak, aztán akik tolókocsival, aztán kisgyerekkel, aztán business osztályon utaznak, aztán sky priority, aztán másik priority, de az a másik oldalra menjen, mert nekik a beszálláshoz nem jár vörös szőnyeg, aztán sky priority egyes zóna a vörös szőnyegen, majd sky priority kettes zóna a szőnyegen, majd a sima egyes zóna sky priority nélkül nem a szőnyegen, követi a kettes, és a hármas…

Édes Jó Istenem! Ez ment egy órán keresztül! Aranybogaraim. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de elmondanátok nekem, miért kell az időmet lopni és azt, amit máshol 20 perc alatt le lehet zavarni, miért kell itt egy órán át tolni kinkeservesen? Továbbá szintén nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de az én életem cseppet sem jobb vagy rosszabb attól, hogy egy két éve ki nem mosott 3 méter hosszú vörös szőnyegre léphetek vagy nem léphetek, mielőtt a gépbe szállok, ellenben a tény, hogyha nem szopatnák ott a népet mindenféle istenverte idegesitő baromsággal, az sokat lenditene az egészen, mert az én időmmel ne játsszon senki, köszönöm!

Ha valaki nem tudná, hogy miről beszélek, akkor ennek egy nagyon-nagyon lerövidített változatát megnézheti itt:

http://www.youtube.com/watch?v=TidpO4bms90

De végigvárva türelmesen mindezt, megáldott az ég, és megszánt a check-ines pasi. Volt valaki legalább 10 sorszámmal előttem, akit szólítottak. Az nem jött, abban a szúrásban kikapta a kezemből a jegyet, lecsippantotta, a masina kidobta az ülőhelyemet, én beugrottam a gépbe és már toltuk is Miami felé.

Kicsit aggódtam a cuccaimért, mert megteltek a fej feletti tároló rekeszek, így kikapták a kezemből a pilótatáskám is (benne notebook, ipad, fényképgép), és besonták a csomagtérbe, de Miamiban egy darabban visszakaptam, továbbá a bőröndöm is ott várt, mire odaértem. Épségben, bontatlanul.

 

A visszaút legalább ilyen sikeresnek mondható;

Gondoltam menjünk a probléma elébe, így az Amerikán belüli szakaszra vettem egy jegyet. Mivel mindenhonnan ugyan annyiba került, ezért West Palm Beach-et választottam indulási pontnak, gondoltam az csak kevésbé van tele, mint Miami a sok springbreak-es shitface csókával.

Kifizetem a jegyet, jön a konfirmáló email, benne feltüntetve az infó, hogy ülőhelyet, majd csak a kapunál kapok. Itt elgurul a gyógyszer jó messzire. Most fizettem ki 344 dolcsit egy nyüves-tetves egyirányú másfél órás útért, és akkor ez sem biztos?! Hívom a delta ügyfélszolgálatot, összes ügyintéző foglalt. Van visszahívás opció, kiválasztjuk, 27 perc múlva csörög is a telefonom, juhuu! Tündibündikedveskislány elmondta nekem, hogy ha eme repjegyen felül kifizetek további 29 dolcsit, akkor azon nyomban konfirmálják a foglalásom és lesz helyem. Üsse kavics, inkább még 29 dodó, mint ott szopni megint egy napot. Tranzakció lebonyolitva, ő megköszöni, hogy a deltát választottam, én elmondom, hogy csak kényszerből és parancsra cselekedtem, – mint a háborús bűnösök.

Megkapom az új foglalási azonositót, be lehet csekkolni, és itt kidobja, a frankót a rendszer. Azaz, hogyha bőröndöd is van, akkor csomagonként fizess még 25 dollárt! Van, azaz volt, mert Ázsiából az ember gyereke nem egy nylon szatyorral utazik az Usába. Szóval fizess még 25 dolcsit. Gyógyszer tovább gurult…

Beszállási kapuhoz érkezvén látom, hogy olyan kempingsor áll előtte, mint amikor egy új iPhone modellt dobnak piacra. Elborzadok! Beszállitanak ismét egy órán keresztül, hogy ott rohadjanak meg, ahol vannak, majd megyünk is. Gépen az aktuális Suzieka mondja, hogy 7 dolcsiért van kávé is. Igen? Én kifizettem egy szaros egyirányú útért 400 dolcsit, ami más esetben 200 sincs, és 7 dolcsi a kávé. Nem mintha egy cseppet is szeretném, de remélem, ott fulladsz bele, ahol vagy, kedvesem!!

 

Atlantába érkezés időben, nagyjából két és fél órám van elkapni a KLM járatot Amszterdamba.

Szokásos hercehurca, azaz ki a gépből, egyik folyosó, másik folyosó, kisvonat, mozgólépcső és a Makkosmária zarándokút végén megérkeztél oda, ahol a csomagodat fel tudod venni. Várok negyed órát, várok fél órát, várok negyven percet, a kijelölt futószalag mögött, csomag sehol. Mindenki nézelődik, csomag sehol. Ekkor odajön hozzám egy kedves korosodó hölgy és mondja, hogy látja, hogy itt szobrozok türelmesen, de javasolja, hogy kezdjem el végignézni a többi 97 futószalagot is, mert itt gyakran megesik, hogy nem ott jön fel a bőrönd, ahol az fel van tüntetve. Udvariasan megköszönöm a tanácsát, elindulok poggyászt keresni. Marha nagy szerencsével kiszúrom 7, azaz hét futószalaggal arrébb az én kis drágámat. Ott, ahol amúgy Phoenixből, Washingtonból és Dallasból érkező bőröndöknek kell lennie. Itt már nem mondasz semmit. Hogy egy ember nincs, akitől megkérdezd, és hogy ez teljesen normális… Delta, Atlanta never again!

 

Reptér ezen pontjáról természetesen csak külön busszal lehet eljutni az International terminálra – hogy máshogy-. Kimegy, megkeres, vár, átbuszozik, erős fél óra ezzel is elbarmolva.

KLM pult, becsekkol, ismét közlik, hogy tele a gép, várni kell, várakozás után megkapom a boarding pass-t, de mondja a kedves nem napon barnult egyed, hogy ülőhelyet majd csak a kapunál fogok kapni. Kössz! Kapuhoz caplatás, beszállókártyám leadása, és várakozás. Történet ugyan az, mint eddig, azaz jegyet csak akkor adhatnak, ha van szabad, hely. Az meg akkor dől el, hogy van-e szabad hely, ha már mindenki beszállt. Tehát vársz és öregszel. Óránként két évet. Közben mondják ott neked, hogy mivel a reptérről ez az utolsó járat, ami megindul Európa felé a nap folyamán, ezért annál is inkább tele van, ugyanis aki a korábbi járatokat nem érte el, azt ide irányitják. Remek, pont ezt a hirt szerettem volna hallani!

Egy erős óra szobrozás, közben sűrű fohászkodások közepett nevemen szólitanak, kezembe nyomják a beszállókártyát, mehetek, berugdosnak a gépbe, ajtó zár és már megyünk is. Gépen egy, azaz egy üres hely nincs, nagyobb fajta szerencsének is nevezhető, hogy befértem.

Innentől már egész egyszerű volt a történet.

Amszterdamba érkezés, majd X nappal később indulás tovább.

Telefon a garuda ügyfélszolgálatra, hogy akkor holnap mennék, itt vannak az adataim, ugye felférek. Nő válasza: valszeg igen, de ő már nem tud foglalni erre a járatra, igy ki kell mennem a reptérre és a check-innel alkudozni. Igy is teszek, másnap ki a reptér 29-es pultjához, és leesik a szám a helyéről. Garuda pult zárva. Check-in pultban senki. Iroda zárva. Elcaplatok az reptéri iroda ajtaja elé, ahol is nagybetűkkel szerepel a falon, hogy zárva, mert aznap nincs járat. Azért ez is egy erős bazdmeg pont. Felhivod ezeket a medúzákat (medúzáknak genetikailag nincs agyuk), akik képtelenek elmakogni neked a telefonban, hogy hülyegyerek, ne menj ki a reptérre másnap, mert nem lesz járat, legközelebbi csak holnap után van. Itt azon nyomban foglalunk gyorsan egy szállodát, be a szállodába, csomag ledob, városnézés folytat.

Procedure 24 órával később megismétlődik, számitógépben nem találják az adataimat- miért is találnák-, de erős fél óra után megvan minden, helyem is van, irány Jakarta. Erős 14 órával később érkezés Jakartába, ha azt mondanám, hogy boldogan, akkor azzal elég sokat ferditenék a történet igazság-tartalmán.

 

Szóval lehet, hogy ha nemzeti légitársaságnál dolgozol, akkor jár mindenféle privilégium, meg szabad jegy és társai, de hogy én ezt a hercehurcát és szopatást még egyszer a büdös életbe nem csinálom végig, az teljesen biztos. Jakarta – Miami a rövidebb úton –tehát nem Európa felé- heringosztályon most alsó szinten 1900 USD, jövőre több lesz, de inkább kifizetem és nyugi van, minthogy ennyi agyatlanságon menjek keresztül újra.

 

No fuckin’ way!

Egy ország, ami ugyan nem a sajátom, de mivel -még- itt élek, fájdalmas átélni az itt megtapasztalhatókat…

Indonézia. Az ország, ami majdnem akkora, mint Európa, mert kelet-nyugati irányban a hossza nagyjából 5120km, (csak összevetésként egy Liszabon-Moszkva távolság az 3900 km!) Ez igy kb 6 órányi folyamatos repülésnek felel meg. Az ország, aminek hálásnak kell lennem azért, amim van… és az ország, ami önszántamból ugyan, de 3 évet kivett az életemből…

Egy ország Délkelet-Ázsiában az egyenlitő két oldalán, a trópus kellős közepén.

Egy ország, ami természeti adottságainak köszönhetően, akár a legszebb lehetne ezen a bolygón, mert páratlan szigetei, csodás tengerpartjai, gyönyörű hegycsúcsai, hatalmas esőerdői és káprázatos tájegységei elvarázsolhatnák az embert, mégis ennek ellenkezőit látjuk. Ahol ember él az szennyezett, ahol ember jár, az pusztitott. Még a szinte lakatlan területeken is találunk hulladékot, kiszórt szemetet, amit valahonnan máshonnan sodort oda a víz. A páratlan értékű őserdőket ipari mértékben pusztitják, az orángutánokat halomra ölik, a tengert kifosztják. A bányászat során keletkező ipari mocskot és higanyt kérdés nélkül engedik ki a természetbe. Tavakba, folyóba, tengerbe. A világ 10 iparilag legszennyezettebb térségéből 2 Indonéziában található.

Egy ország, ahol a főváros oly mértékben szennyezi a tengert, hogy a kikötőiben a szag elviselhetetlen, repülővel tenger felől érkezvén látszik az a több kilométer széles szürkésbarna sáv, amit a szennyeződés okoz a tenger vizében… majd csak ezt követi a fokozatosan világosodó, kékülő tenger sáv. Ahol a főváros nemzetközi reptere fél éven át bűzlik elviselhetetlen szagoktól, mert a hulladékot sehol nem kezelik, csak kiszórják egy eszméletlen nagy gödörbe, ami ott poshad, rohad, fertőzések és baktériumok millióit terjeszti… és fél éven keresztül az uralkodó szélirány mindezt behozza a reptér fölé.

Egy ország, ahol a lakosság számát még tippelni is nehéz, nagyjából 260 millió körül lehet, a népszaporulat megállithatatlan, a népsűrűség elviselhetetlen. Csak viszonyitásként: Jáva szigete 138 ezer négyzetkilométer (Magyarország 93036), és ezen a területen 143 millió ember él!

Egy ország, ahol szerintem az itt élő 0,1% bevándorlón kívül senkit nem zavar, hogy a csapviz nem iható, nagyobb baj, hogy annak még a forralást követő esetleges szájbavételétől is komolyabb tifuszt lehet kapni. (WHO)

Egy ország, ahol az igények megcsappannak, az igénytelenség tetőzik.

Város, ahol az embereket nem zavarja, hogy nincs tömegközlekedési rendszer, mi több természetes nekik, hogy napi 25 kilométer megtételéért súlyos órákat kell minden egyes áldott nap a dugóban értelmetlenül vesztegelniük. A végeláthatatlan kocsisor szinte lépésben se halad, és mindenki a dudán ül.

Egy főváros, ahol ugyan vannak buszok, de használatuk nem javasolt. Megállni sem megállókban állnak meg, sőt esetenként, ha csak leszálló utas van, akkor sokszor meg sem állnak teljesen, csak lassitanak, hogy leugrás közben pont a busz alá eshessen a delikvens. A rozsdától rohadnak, és a 10 méteres járműben egyszerre 6000 ember zsúfolódik.

Egy ország, ahol kétszer annyi autót adnak el, mint amennyinek hely lenne. Ahol 3 sávba jut 7 sávnyi autó. Ahol nincs KRESZ, mert értelme sem lenne bevezetni, ahol a piros lámpa csak advisory, ahol a közlekedési konfliktusokat az autósok és motorosok egymás között ököllel és kormányzár-vassal oldják meg.

Egy ország, ahol az embereket nem zavarja, hogy a csatornák nagy része fedetlen. Akár a folyónak nevezett kanálisok, akár azok, amik a kis utcákban a házak mellett poshadnak. Nem zavarja az embereket, az ebből folyamatosan áradó orrfacsaró ocsmány szag és a gyomorforgató látvány, a patkányok amiket mindez vonz, a fertőzések százai, ami mindebből eredeztethető.

Egy ország, ahol az emberek utálnak sétálni és gyalogolni. Nem csak azért mert genetikailag nem arra termettek (lúdtalp, rövid lábak, kacsa járás), hanem azért is, mert szinte nincsen hol. Járdák alig vannak, ha mégis, akkor 30 centi magasak, rajtuk éktelen lyukak tátognak, amik valami csatornához vezetnek. Ha nem is esel bele, akkor is ott rohangálnak ki-be a patkányok.

Egy ország ahol az iskolákban a valláson kívül alig tanitanak valamit, ahol az elemi iskola 10:30tól 13:30ig tart, ahol a szexuális felvilágositás fogalma nem ismert, ahol a szexualitás tabu téma.

Egy ország, ahol az embereknek nem tanitják meg, miként használják a fejüket, miként goldolkodjanak, miként boldoguljanak. Egy ország, ahol egy átlagos munkahely átlagos munkakörében minden hétfőn el kell mondani, hogy mi az alkalmazott feladata, különben képtelen lesz azt adott héten elvégezni.

Egy ország, ahol a pincéreket minden hétfőn be kell tanitani, és még ennek ellenére is rendszeresen előbb hozzák ki a desszertet, mint a főételt a legtöbb helyen.

Egy ország a kreativitás teljes hiányával.

Egy ország ahol az egyenruha tekintélyt és poziciót sugároz, a vállapoknak és a tyuXarnyi kitűzőknek hatalmat tulajdonitanak.

Egy ország, ahol mai napig luxusnak számit az angol „sitdown” WC, mert többségében még mindig a 2 lábnyomnak helyet adó pottyantós kerámia van elterjedve, amit aztán szépen kisvödörrel lehet leönteni. Ahol a nagytöbbség nem használ WC-papirt, mert egy WC mellé szerelt slaggal oldja meg a tisztálkodási kérdést.

Egy ország, amit higiénia teljes hiánya jellemez, ahol ezen fogalomról még hirből sem hallottak.

Egy ország, ahol az egészségügyi ellátás kérdéses, alapszintű egészségügyi közoktatás nincs. Ahol az emberek habozás nélkül a képedbe köhögnek, tüsszögnek, vagy a nyakadba köpnek, és ha ezért számon kéred őket, a buta arc igazolja, fingjuk nincs arról, hogy éppen mi bajod van a helyzettel.

Egy ország, ahol jobb plázában lévő pékáru boltban is találsz ótvaros csótányt mászni a kenyerek között.

Egy ország, ahol az emberekbe nem nevelik bele, hogy vigyázzon a környezetére, városra, hiszen az övé, neki lenne érték.

Egy ország, ahol egy átlagos zsúfolt napon ugyan annyi szemetet találsz az utcán, mint egy parkban, vagy egy gyorsétterem padlóján.

Egy ország, hol a korrupció fogalma nem létezik, mert itt már az a felháboritó, ha valamiért nem adsz pénzt. A taxis anyáz, ha nem kap annyi borravalót, mint amit egy fehértől elvár, a londiner és doorman csak akkor teszi a dolgát, ha ezrét csúsztatsz neki valamit a kezébe, ahol az emberek csak akkor mosolyognak rád, miután már fizettél nekik valamit.

Egy ország, ahol rendőrnek lenni nagyra becsült foglalkozás, mert azt úgy látja a nagycsalád, hogy az illető milyen hatalmas bevételre fog szert tenni. Javarészét természetesen asztal alatt szerzi meg.

Egy ország ahol a pénz az úr. Ahol a 260 millió 5%-a bármit megengedhet magának, de másik 80% azt sem tudja, hogy másnap mit fog enni.

Egy ország, ahol mindenre rámondják, hogy igen, mert a kultúrájukból fakadóan a nemet nem mondja.

Egy ország, ahol a havi átlagkereset nem éri el a nettó 50 ezer forintot.

Egy ország, ahol csak az számit, hogy mennyid van. Nem a fejedben, hanem a pénztárcádban. Ahol a társadalomban napi szinten érvényesül, hogy annak van igaza és az számit embernek, akinek pénze van. Ahol azért járnak órás dugókban kocsival az emberek, mert a gyalogos nincs emberszámba véve, ahol a munkahelyeden közli a főnököd, hogy „igy” majd csak akkor viselkedhetsz, ha gazdag vagy, de még nem vagy az, tehát még nem viselkedhetsz „igy”.

Egy ország, ahol hozzávetőlegesen 50 légitársaság létezik, mégis 5 kivételével mindegyik ki van tiltva Európából. Ahol a repülés szabályai legalább annyira öntörvényűek, mint a városi vezetés szabályai

Egy ország, ahol a nemzeti olajtársaság azért van veszteségesnek nyilvánitva, hogy ne kelljen adót fizetniük, és a vasúti közlekedés fejlesztését ezzel megvétózhassák, holott ezen cég tervei közt szerepel Délkelet-Ázsia legmagasabb felhőkarcolójának megépitése, ami a társaság székhelyeként szolgálna a későbbiek során:)

Egy ország, ahonnan már a helyiek is olyan szinten elvágyódnak, hogy az indonéz nők erős többsége bármilyen fehér bőrű férfival összejönne, csak vegye el őket és vigye ki őket ebből az országból.

Az ország, ahol érdekes módon minden komolyabb politikai vezető a katonaságból kerül ki.

Egy ország, ahol baromi sok embert foglalkoztatnak, mégis alig dolgozik valaki igazán.

Egy ország, ahol mindenkinek kötelezően van vallása, ami kötelezően fel van tűntetve a személyi igazolványukban nagybetűvel.

Egy ország, ahol a fajgyűlölet, a rasszizmus, a másság intoleranciája határtalan és mértéktelen.

Egy ország, ahol a bevándorlók lakossághoz viszonyitott aránya alig éri el a 0,1%-ot, ahol a külföldi minden lépését elszánt szemek kémlelik, miközben a helyiek hangosan ujjal mutogatnak rá az utcákon. Ahol az indonéz többség úgy irtja a pápuai lakosságot az ásványkincsekért, mint más a muslincát a lakásban.

Egy ország, ahol nem kell ahhoz fehérnek lenni, hogy gyűlöljenek, ahol a kinai-származású indonézeket itt több atrocitás éri, mint nyóóckerbe betévedő fehérembert.

Egy ország, ahol úgy másolják a nyugatot, és importálják a nyugat márkáit és termékeit, mintha nélküle nem lenne élet, mellette meg fennhangon szidják és utálnak minden nyugati kultúrát.

Egy ország, ahol számtalan életét elcseszett 50 éves brit és ausztrál faszit látsz, akik egész életükön átivelő kudarcsorozatok után az utolsó elkeseredésükben itt próbálnak becsajozni a hátralévő pár évükre. És egy ország, ahol ezt meg is tehetik, mert pár szaros fillérért sokan eladják a lelküket.

Egy ország, ahol az embereket nem tanitották meg küzdeni, nem tanitották meg őket hogyan kovácsolják a sorsukat.

Egy ország, ahol minden jó és minden rossz azért történik, mert Isten úgy akarta, ahol az emberek szent meggyőződéssel hiszik ezt, de saját sorsukat soha nem vennék a kezükbe.

Egy ország, amibe beleszületnek az emberek, de apák és anyák alig foglalkoznak gyermekeikkel. Alig tanitják, alig nevelik őket, a majd lesz belőle valami elv érvényesül. Ahol azért kell a gyerek, mert a társadalomban elvárt és mutogatni lehet, de szinte csak a még gyerekkorú ámbár főállású bébisintér foglalkozik a poronttyal.

Egy ország, ahol pénzzel szinte bármi megoldható. Legyen az lopás, sikkasztás, pozició, közúti baleset vagy gyilkosság.

Egy ország, ahol üzemszerűen hazudnak bele a képedbe, hogy azt halld, amit hallani akarsz.

.

.

AZ ország, ahol minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is…

Azok a hires sátoros ünnepek…

Azt szokták mondani, hogy ahány ház, annyi szokás. Vagy inkább ahány ember, család, kultúra ésatöbbi.

Ha úgy közelitjük meg, akkor a karácsony tipikusan azon ünnep, ami elől nem lehet elbújni. Összes egyéb más alól játszi könnyedséggel bújhatnak ki társadalmunk szociopatái, de a karácsony az körülvesz. ( igazából szerelem, bill nighy – christmas is all around :D )

Ugye az országoknak vannak nemzeti ünnepei, amiket a haza fiai és lányai nemzeti érzelmük tükrében vagy ünnepelnek, vagy nem. A névnap mint fogalom, az majdnem, hogy egyedien magyar. Van még 1-2 másik országban is, de nem jellemző. A születésnap, mint olyan már sokkal megosztóbb. Amig kisgyerekek vagyunk, addig várva várt nap. Továbbá, amikor szeretteinket ünnepeljük, nekik szervezzük és tervezzük, akkor is örömteli. Aztán ahogy telik-múlik az idő, nagyjából –a teljesség igénye nélkül, no meg a jelenlévő mindig kivételek- két nagy táborra oszlanak az emberek. Az egyik tábor úgy tesz, mintha nem is tudná mi az, tudomást sem vesz róla, csak nehogy szóba kerüljön a kora, az elvesztegetett évek, és az a sok fájó többi emlék. A másik tábor meg görcsösen saját maga ünnepeltetésére 100 fős bulit rendez. Tajtrészegre piálva ünnepelteti magát. Ünnepelteti, hogy ismét egy évvel öregebb lett, X rákos sejttel és elhasznált agysejttel van több a szervezetében, ámde kevesebb petesejt, hogy egy újabb egész évvel közelebb került a halála napjához. Mert hogyha kicsit a dolgok mögé nézünk, ez a jelentése…

De a karácsony az más. Igazából sokkal, de sokkal több benne a marketing, mint az amiről szólnia kéne. Az egész átvedlett egy olyan kötelező pénzköltési szokásba, amit nézni is rossz. Szerintem másként állnánk hozzá, de nem nagyon van rá lehetőség. Mert nem arról szól, amiről szólnia kéne. Hanem kapod bele a képedbe a tömény szart. Megnyitják a csapot októberben és januárig folyik.

Betévedsz valami áruház, akarom mondani pláza aulájába október hatodikán, hogy megnézz egy korhű történelmi filmet ;), erre mit kapsz? Dzsingöl bellsz, döngöl bellzz…. hogy mi? mivan? whaaaaaaaat? Október, az van. Értem én, hogy szarul teljesit a gazdaság, és a karácsonyi vásárlási roham a számitott éves bevétel jelentős részét képezi, de könyörgöm… október akárhányadikán ne nyomjátok már ezt az arcomba. Különben is.. Akkor éppen szürkeség van, mindenki depis. Aki dolgozik az fázik, aki iskolába jár, az lelkesen tanul, erre jönnek ezek a kis apró löketek. Majd igazából ezek megállás nélkül fokozódnak, fokozódnak és januárban érnek véget. Mert ugye minek karácsonykor, utána még van egy vásárlói-árleszállitás roham, ott még kell egy kicsit tukmálni a népet.

Az egyik legkiemelkedőbb mindebből a hires-neves közösségi mádia, az internetes közösségi média, ami egyre erőteljesebben átveszi és átvette az úgynevezett hatalmat a kommunikációs szokásaink felett. Egyszer valahol olvastam még viccként megfogalmazva, hogy a különböző közlési formák mire használatosak. Telefon? Mentő, tűzoltó, anyahogyvagy. Emil? Céges ügyek, tiszteletkörök. Sms? Szakitás. Facebook? Fingás, fosás, hányás, böfögés. Köszönöjük

No és ugye amikor jönnek a nagy ünnepek, ilyenkor egyszer csak elöntik a generál jókivánságok a facebookot is. Előkerülnek a közhelyek, a generális bájolgó stilus, a látszat és szinlelt meghittség, meg a csilivili-csudaszép-csudajó hangulat. Persze, szigorúan csak kifele. Egész konkrétan ilyenkor jönnek azok a mondatok, amik úgy kezdődnek az üzenőfalakon, hogy „minden kedves ismerősömnek, barátomnak, családtagomnak kivánok”… Igen? Ha olyan kedves, akkor el lehet mondani személyesen, telefonon, az mégis csak meghittebb, őszintébb, nem? Egyenesebb. Persze ezt egyszer már leirtam, de csak a mindenkedvesismerősnek kivánok, ugye? És aki nem ismerős, vagy nem kedves, vagy kedves, de nekem nem kedves? J Majd a mondat második felében jönnek azok a szavak, amiket sajnos a nagytöbbség még hirből sem ismer és jönnek a naaagyszavak. Kivánok nagyon… meg boldog… meg meghitt… meg áldott… meg szeretetteljes… mindenlófaszt.

Ezt elolvasod és magadban meg azt mondod, hogy lehet ez ilyen bunkó? Úgy kérem szépen, hogy ehhez épp semmi köze a bunkóságnak. A nyers szókimondó öszinteség sokaknak nem tetszik, visszás és ellenszenves, -és nem véletlenül sértő-, de nem bunkó!

Egész évben hajtottál, jó esetben a fészbúkodon lévő 1586, akarom mondani 1587 ismerősöd nagy részével nem is beszéltél. Ha meg igen, akkor ők kik? Barátok? A francokat! Az embernek van 1-2 barátja az élete során. Ezek haverok, ezer éve nem látott rokonok, akik elmentek az esküvődre, mert ingyen volt a pia, kollégák akik olyan hülyék, hogy az azt megelőző 364 napon át szidtad az agyatlanságukat válogatott káromkodásokkal. Az ismerőseid között van még további 53 üzlettársad, aki szarik a karácsonyra, csak az a kérdés, hogy mi a profit és a fa alatt is úgy fog állni  hogy legyen már vége, mert lemarad a tőzsdéről. Valamint másik 100 ember, aki 43 különböző országból származik. Tökmindegy, hogy keresztény, izraelita, buddhista, mormon, muszlim, vagy UFÓ hivő, Te mindenboldogáldottlófaszt kivántál neki.

Kicsit sarkositva igy történhet mindez;

Közeledik szenteste, erős karácsonyi lázban ég a város! A legszebb az egészben, hogy ilyenkor mindenki ideges, kapkod, mérges, ki van akadva…de hogy igazából miért, arra önmaga sem találna ésszerű okot. Huszonkettedikén még a médiamárktban pakoltad a kosárba hatosával a laptopokat és 4 méteres plazmatévét a már ott pihenő másik 8db 220 literes energiatakarékos hűtő mellé, és az előtted állóra teli torokból orditottál: „faszérpöcsölszittelőttemnemlátodhogysietekakurvaanénikéd!!!!” Hazafele menet dugóba kerültél, (amiről fingod, nincs hogy mi az, amig nem éltél Ázsiában), és a dugóban 2 órán át ültél a dudán miközben az ablakon kihajolva egy lélegzet vétellel üvöltötted a kereszteződésbe behajtó, majd oda beragadó embertársadnak, a válogatott dolgokat amit vele, és kedves családjával művelni szándékoznál. Huszonharmadikán a házimunka rejtelmei közepette válogatott módon szidtad az egész világot, hogy ezt miért neked kell megcsinálni. Majd huszonnegyedikén megfogtad a karácsonyfát és kisbaltával elkezdted belefaragni a talpba a fenyőegyedet. Kemény munka ám, mert sok meglepetést tartogat. Minden évben ugyan azt a 3 dolgot tudja: ragad a gyanta, minden évben göcsörtös a talpa és minden évben ugyan úgy szúr a tűlevél.. de Te idén is kiakadtál ezen újdonságokon. Ebben el is fáradtál, megpihentél. Odáig zizgett a telefon a zsebedben, mert olyan fontos emberek vagyunk, hogy már nem csak hasmenés közben, de fafaragáshoz is elengedhetetlen kellék az okostelefon..  Majd megdöglöttél, amikor 43-szor érezted, hogy zizeg, de nem tudod megnézni, mert a töködről is fenyőgyanta csöpög! Kis idő elteltével végre elfáradtál annyira, hogy lepihenés ürügyével bemosakodhass telefonguru üzemmódba, megnézhesd, és megállapitod, hogy mind a 1023 ismerősöd már kívánt mindent mindenkinek. No, erre Te is felbuzdulsz. Mert ugye régen azt nézték, hogy ki az, aki nincs ott a karácsonyi misén. Most meg ezt. „GyereideAsszony, Agyammegáll! Idén 246 ezer ismerősünk kívánt boldogkarácsonytésújévet, csak azok a rohadt kovácsék nem képesek erre, felháboritó!”

Szóval ugye, ez a fontos, úgyhogy már gépeled is be az okostelefonod fészbúúk állapot megosztó sávjába a frankót. Minden kedves ismerősömnek –közben a másik szobából kiszól hozzád a férjed/feleséged: szivem hatodszor szólók, kérlek gyere segiteni egy kicsit – NEMLÁTODHOGYMÁSTCSINÁLOKAROHADTÉLETBE?!- és családtagomnak, rokonomnak kivánok nagyon boldog, meghitt – ebben a pillanatban eldől a már szarul megfaragott, ámde felállitott karácsonyfa magával rántva a macskát és a fél Herendi készletet –AZTABÜDÖSROHADTKAZAHTEVENYEREGGYÁRTÓJÓKÚÚÚÚÚ….- kivánok áldott, békés boldog, -amikor észreveszed a szemközti ablakban a menórát és ordenáré hangon elkezdesz zsidózni- karácsonyi ünnepeket! Majd egy szmájlit is raksz a végére.  És ekkor elönt az áhitat. Érzed, a karácsonyt magad körül, boldog vagy.

De ezzel a dolog nem ér véget. A karácsony kimeritő és hosszadalmas folyamat. Nem a kajakészités és takaritás, hanem amikor ráeszmélsz, hogy találkoznod kell azokkal a rokonokkal, akiket egy évig nem látsz, de most nem tudod megúszni ;) A vendégsereg jön és még 30-án is bejglit kell zabálni, holott az egyik füleden dió a másikon a mák folyik kifele. Aztán egyszer csak ráeszmélsz. Basszus, holnap itt a kötelező bulizás időpontja, amikor no matter what, de jól kell érezni magam. Fáradt is vagy, nincs is kedved hozzá, inkább kettesben átactivitiyznéd pároddal magatokat a takaró alatt az újesztendőbe, de nem lehet. Fontos ember vagy, már 6 különböző társaság hivott, okosan és hosszasan mérlegeled, hogy hol kell megjelenni, ahol aztán egész este a pofákat vágod, hogy az egész milyen szar. Megint csak kapkodósra sikeredik a készülődés, pláne, hogy elfelejtetted, a sarki éjjelnappali ma csak 4-ig volt nyitva ahol az akciós 300 forintos vodkát meg lehet venni, igy duplán sietni kell. Kilépsz a lakásból,  de a feszes farmer/szoknya baromira felerősiti a telefonodra érkező értesitéseket már megint. Húazannya, már megint kivánni kell valamit, mert jönnek az üzenetek. Eközben beülsz a kocsiba, kellemes meleg van, elindulsz. Egyik kezed a sebváltón, másik a telefonon, lábaddal kormányzol. A telefon tovább zizeg megállás nélkül. Egyre feszültebben olvasod, amikor hirtelen az utolsó pillanatban irgalmatlan dudaszó hasit el melletted, és egy hozzá tartozó volánnál elképedt kérdőre vonó tekintet. De nem érted, hogy miért mondja, mert éppen pötyögted a telefonba, hogy „Minden kedves…..kivánok, békés, egészséges, szeretetteljes….”. És ebbe az idillbe zavart bele a dudaszó, amit nem értesz, hogy miért kaptál, mert telefonálás közben nem vetted észre, hogy hetvennel csaptál át az erős rózsaszin lámpán. De mindez fel sem tűnt számodra, csak azt látod, hogy valaki értetlenkedik, meg azt, hogy azon autó 3 centivel hosszabb a tiednél és 5 birkapöccsel több erő van benne -mert ezt természetesen azonnal észreveszed-, és ezt még fokozza a dolog, hogy -természetesen minden ok nélkül- be is szóóót neked az illető, belőled meg kiszakad az őszinte… „hogyarohadtanyukádatnemnézelelőreteparasztkülönbenishonnanvannekedilyen hogyadögkútrolkapjálkarácsonyiajándékotb+ ”… aztán véget ér a monológod és mintha-mintha mi sem történt volna, azért befejezed az üzenet pötyögését….” sikerekben gazdag újesztendőt, BUÉK”

 

Hát akkor itt a vége felé, Minden Kedves Ismerősömnek kivánok Nagyon –Nagyon…. ;)

 

 

Felelősség és felelős viselkedés!!

Arra próbálok rájönni, hogy amikor ezen alábbi irományt először megszültem – 2007 november-, akkor éppen milyen elfajzott, eltorzult és nyomorult lelki állapotban lehettem. Aztán némi gondolkodás után rájöttem. Semmi extra, csak a szokásos :D Akkor is úgy éreztem, hogy ez fontos. Azóta eltelt 6 év, és ez azóta is fontos maradt. Szerintem.

Mert ugye egy esetleges ilyen irás után szoktak volt jönni a levelek privátban: miért irtad, ki húzott fel, nekem szól-megmondhatod ha igen, úúristenmitörténtamiezt kiváltotta?! Egyszerűen csak fontosnak tartom elmondani.

Az embert, embereket folyamatosan különböző ingerek érik. Ezek szinte mindegyike egy stressz hatás, de nem ebbe az irányba akarom elvinni a témát. Szóval szinte másodpercenként kapjuk a kicsi impulzusokat valamilyen formában. Lehet az csak zaj, látvány, szag, zörej. De ugyan ez lehet egy tv-ben elhelyezett manipulativ reklám, egy fölöslegesen-mesterkélt emberi jellem.

Továbbá a legintenzivebb az, amikor a közvetlen környezetünkben élőktől látjuk és halljuk a példát. Olyanoktól, akikkel naponta körül vagyunk véve és akarva-akaratlan de az ő viselkedésük és véleményük bennünk is szöget üt. Mert a tanulás legősibb módszere az eltanulás, az utánzás. Amit látunk, azt igen könnyen felvesszük, legyen az akármilyen jó vagy rossz példa.

Tehát…

Ahogy felnövünk, felnőtté válunk, élünk  és öregszünk, úgy egyre többet látunk, hallunk és tapasztalunk a világból. Igazából embere és jelleme válogatja, de egyre több mindenre leszünk fogékonyak. Megtanulunk egyre több mindent, hol a saját hibáinkból, hol –ha szerencsések vagy okosak vagyunk, akkor- más hibáiból. Ahogy haladunk előre időben és tapasztalatok sokaságában, szinte napról-napra több a lehetőségünk, esetlegesen nagyobb hatáskörünk adódik.

Vannak, akik irtóznak a felelősségtől, a döntéstől, és az összes ilyen élethelyzetet úgy kerülik, mint macska a forró lócitromot. Történjen bármi, csak dönteni ne kelljen. Mert úúúrissstenmilesz, ha rosszul választok?! Nagyjából ezek az emberek azok akiket ha megkérdezel egy olyan semmiről, mint mondjuk egy megnézendő film a moziban, akkor jönnek azok a válaszok, hogy: „nem tudom”, „nekem minden jó, bármi lehet”, „én azt szeretném, amit te”- Majd amikor kijöttök a moziból akkor jön a jól ismert: ezt a borzalmat mi hogy nézhettük meg? Hallottam hogy ilyen szar, hogy rángathattál el rá? Na, ismerős? :D

Ennek az ellenkezője, az a számos ember, aki már csak a lehetőség és hatalom gondolatától a mámorban úszik.

Mindezzel együtt van egy másik „dolog” ami nő, és a problémák rendszerint ott és akkor kezdődnek, amikor az emberek ezt nem akarják vállalni. Ezt úgy hívják, hogy felelősség. 

Felelősség teljes ereje és súlya cselekedeteink, szavaink, a tőlünk eredeztethető “dolgok” és azok generált vonzatai után.
Vállalni a felelősséget azért amit tettünk, azért ahogy döntöttünk, azért amit mondtunk, azért ahogy viselkedtünk, azért amit megléptünk, vagy pont azokért, amiket megléphettünk/megtehettünk volna, de félelemből/lustaságból/kishitűségből/gyávaságból nem tettük. Ez hozzá tartozik a felelős emberi viselkedéshez, még akkor is ha egyszerűbb nem foglalkozni ilyenekkel, és mondvacsinált ürügyekkel, kibúvókat keresni mindezek alól!
Ha szigorúan vesszük és kimondjuk, akkor valahogy úgy hangzik az állitás, hogy: Mindig Mindennek Van Következménye!

Van aminek látszólag nincsen, van aminek pozitív és bezony akad, aminek negatív hatása lesz. Ezt megtanulni elfogadni, elviselni és adott esetben ezekért tartani a hátunkat szintén hozzá tartozik az emberi (felelős) viselkedéshez.

Mint mondtam volt az előbb, mindennek van következménye és ezt nem győzőm hangsúlyozni.
Manapság szinte minden társadalomban meg van adva, hogy mit lehet és mit nem. Továbbá, rendszerint a különböző társadalmi egységek által (ország, város, cég, család, párkapcsolat, barátság, konkurens felek) az is ki van kötve, hogy az adott dologért vagy pont az adott dolog felrúgásáért milyen megtorlás, szankció, felelősségre vonás jár.

Felelősségünk teljes tudatában célszerű ezeket épp ésszel betartani és nem azt mérlegelni, hogy vajon az tényleg olyan következményekkel jár-e, vagy sem. Ugyanis, amikor hozunk egy olyan döntést, hogy az előbb említett “keretet” nem tartjuk be, akkor tudva vagy nem tudva, de azzal annak a döntését hoztuk meg, hogy az ezért történő, előzetesen közölt felelősségre vonást, megtorlást vállaljuk! Ezek után nincs helye a siránkozásnak, és utólagos szánom-bánomnak, hiszen mi döntöttünk úgy, ahogy és ezzel vállaltuk a döntésünkkel járó következményeket is! Vagy kénytelenek leszünk azért tartani a hátunkat, de akkor már nem önszántunkból, hogy képtelenek voltunk bizonyos dolgokért felelősséget vállalni. Ez ilyen marha egyszerű, mert mindenkinek csak egy élete van, azt lehet eljátszani…

Az ember ennek tudatában legyen képes (előre)gondolkozni, dönteni és cselekedni. Ugyanis – ha már nagy szavakkal dobálódzunk-, akkor a felnőtté válás nem ott kezdődik, hogy valakinek önálló keresete van, vagy már nem a kedves mama mossa utána a szaros gatyát meg a büdös zoknit. Emberileg és mentálisan valahol ott kezdődik, hogy érzéseinkért, cselekedeteinkért és döntéseinkért képesek vagyunk felelősséget vállalni és képesek vagyunk emberként teljes vállszélességben ezek mögé kiállni.

Kézcsókoltam!

Sunnyogás! -avagy a Fingaléz nemzeti össztermék

Minden nemzetnek megvan a maga sajátossága.

Ránk, magyarokra azt szokták mondani ugye, hogy szinte az egyetlenek, akik genetikailag vannak arra kódolva, hogy azon a bizonyos forgóajtón még ugyan mögötted menjenek be, de hétszentség, hogy előtted fognak kijönni. Hallottam már azt is, hogy ez a sok tiz év kommunizmusban felvett ügyeskedési kényszer eredménye,  de szerintem ez régebbről jön, ugyanis a magyar szürkeállomány (és most nem a szürkemarhára gondolok), azért egész kivételes volt mindig. Viszont, ha igaz, hogy ezt az a korszak szülte, akkor képzeljük el, hogy egy csak valamivel az átlagnál dörzsöltebb kinai mire lehet képes! (merthogy ott mi van) Mondjuk nem hiába vannak jelen mindenhol, és nem véletlenül képesek lenyomni az ember torkán a saját szarját úgy, hogy azért még önmaga fizessen… :D

Az indonézekbe vajon mi van belekódolva? Az idősebbek feltétel nélküli tisztelete, a munkahelyen ragban vagy pozicióban feljebb állónak feltétlen tisztelete és igaza, továbbá a szolga lélek, és az esetek túlnyomó részében a gondolkodás ékes hiánya.

Igazából, amikor még csak három hónapja éltem itt és nem három éve, akkor kezdetekben azt mondtam, hogy szerencsétlenek, jujjujuj, jajszegények. De nem, nem nagyon nem! Mert ugye voltak itt ők Holland megszállás alatt keményen, nagyjából 1967-ig(?), ha nem tévedek túl sok évet.

(1945-ben függetlennek kiáltották ki, 62-ben született egy New York-i Agreement, 1969-ben, meg már tuti ki voltak rugdosva innen a hollandok, mert akkor épp a pápuai nép irtása kötötte le az indonézek megoszthatatlan figyelmét)

Szóval visszatérve, először úgy voltam vele, hogy jaj szegény, elnyomott nemzet. De nem! Egyszerűen ezt ők maguknak köszönhetik, mondhatni kérik az élettől a pofont, pofonokat a társadalmi berendezkedés és élet minden külön területén. Genetikailag arra vannak kódolva, hogy bólogassanak. Ha valaki azt mondja nekik csináld, akkor csinálják, ha azt mondják ne csináld, akkor nem csinálja. Nincs kérdés, hogy mit, miért, meddig??? Csak csinálja, mert azt mondták, és bólogat hozzá, mint kutya a Trabant kalaptartóján. Családon belül az idősebb szava szent. Ez nagyjából odáig jó és érthető, amig a tisztelet és az alapvető morális kérdések vannak asztalon. Aztán ha mondjuk egy nyolc általánossal SEM rendelkező apa vagy nagyapa szabja meg a gyereknek, hogy mit tanuljon, mit csinálhat, mit KELL csinálnia, akkor az egy ördögi kör, mert ha nem történik valami kurva nagy csoda, akkor nagyjából megpecsételődött azon gyereknek is az sorsa és a további élete. Ugyanis lássuk be, hogy egy ilyen szituációban lévő gyermek (társadalom erős 70++ %-a) nem fog túlzottan életképes tanácsot kapni, valamint ha még hajlamos is lenne a tanulásra, esetleg érzéke lenne valamihez, akkor is azt kell követnie, amit mondtak neki, kérdés nincs. Igazából ezen a ponton bukott meg azon lehetőség, hogy ez a társadalom, ez az ország kitörjön a jelenlegi állapotából, és fejlődhessen és jelentősen előremozduljon.

A munkahelyen ugyan ez megy. Annyi különbséggel, hogy ők tudják egymásról, hogy mindenkinek papirja van arról, hogy olyan, amilyen. Nagyjából az indonéz törvényekben benne foglaltatik, hogyha egy munkavállaló alkalmazza a helyi erőforrást, akkor szinte a cég vagy az ember végnapjáig azok egymásnak vannak odarendelve. Magyarul, ha Te felvetted XY-t könyvelőnek, majd időközben kiderül, hogy annyi esze van, mint egy marék száritott vizibolhának, és a munkakörét ellátni totálisan képtelen, akkor neked, mint munkáltatónak kötelességed a cégen belül új poziciót nézni a számára. Eszméletlen nonszensz! :D

Jókat nevettem és mélyen együtt éreztem anno azzal a két lelkes magyar hölggyel, akik itt töltöttek vagy négy hónapot. (sajnos már nincsenek itt, nekünk nagyon hiányoznak, sokszor gondolunk rájuk). Marketingesnek jöttek ide, egy helyi, szintén muzsikus marketinges céghez. Ha jól tudom, akkor az volt a feladatuk, hogy az úgyszintén szakmabeli kollégákat képezzék, okitsák, gondolom szakmai-módszerteni szinten fejlesszék. Olyan történeteket hallottam, hogy sirtam a röhögéstől. Ők meg nem tudom hogy, de nem robbantak fel. Igazából csak pislogtak, mint halaszatyorban, amikor mindent ötvenhétezerszer kellett elmagyarázni, megmutatni…. és ment az „Érted? Igen! Biztos? Igen! Na, akkor a következőt Te csinálod, mutasd meg kérlek! Mit? Hát a következő ugyan ilyet! Hja, azt nem tudom, azt hogy kell?!” :DDDDDDDDDDDDDDD Aztán mesélték, hogy jött egy határidő, senki sehol nem állt. Előkerült valami német főnöknő, aki leorditott mindenkit, és a helyi kisfőnök tanácsolta, hogy ezt azért nem kéne, mert megijednek, félnek, hazamennek, másnap nem fognak bemenni dolgozni, aztán édes öcsém baszhatod, mert csinálhatod meg az egész orrbavágott projectet egyes egyedül, kapisi?!

Ha az utca emberéről beszélünk –ide tartoznak a bolti eladók is-, akkor ezeknek a sokszorosan felnagyitott változatával szembesülünk. Teszik a dolgukat a maguk megszokott monoton módján. Igazából ezt úgy hivják, hogy muscle-memory és beidegződés. Tedd ide, tedd oda, vidd ki, hozd be. Mindig, minden nap, ugyan úgy, ugyan azt, ugyan akkor! A gond csak akkor van, amikor valami nem úgy alakul, hogy az ’meg van szokva’, valami komplikáció lép fel, azaz amikor minimálisan egy kicsit gondolkozni kéne. Akkor effective immediately beáll a ’kékhalál’… nála az agyhalál, a customernél meg az „ezt már baszhatom” helyzet.

Először úgy Istenigazából akkor lepődtem meg nagyon, amikor egy kellemes hétfő délutáni napon egyfajta jobbnak mondott helyi étteremben falatoztunk. A magyarok, akikkel oda mentem törzsvendégek, pincér, menedzser betéve ismeri szokásaikat. Ha már jó a viszony és amúgy is diplomaták, akkor finom diplomáciával megkérdezték, hogy ott a kert másik végében látjuk, hogy össze van hivva csomó alkalmazott… szülői értekezlet megy, vagy mi a bánatos jóIsten?! Aztán a menedzser gyerek elmagyarázta nekünk, hogy nem, ez a heti eligazitás, ami igazából arról szó, hogy minden héten elmondják nekik ugyan azt. Hova teritsél, hogy szolgálj fel, mit mondj, mit ne mondj. Érted, baszod?! Minden egyes kibaszott héten! Még azt sem lehet mondani, hogy hétvégén elfelejthetné, hogy melyik oldalra kell lerakni azt a kibaszott kanalat, mert az indonézek ezen része 6-1-ben dolgozik!

Valószinű elmondható, hogy nem tanitják meg nekik, az alapokat. Gondolkodásmód, kreativ szemlélet, problémamegoldás. Félreértés ne essék, nem project managementi szinten gondolom, hanem az életszagú, az élet minden napján tapasztalható szituációkról beszélnék. A másik az, hogy úgy tűnik erre igény sincsen. Mindenki marha elégedett azzal, ami neki van, azzal ami neki jutott. Mert ha nem igy lenne, akkor teljesen más arcot mutatna itt a világ. Mindenki eszelősen képezné magát! Nem havi lófasz pénzért takartitana 42 évesen 6 általánossal, nem az lenne a főnök akinek a legtöbb kapcsolata van ámdeagyasemmiesmesszirőllátszikhogyleghülyébbakörnyéken, nem lehetne őket napi tizen sok órában dolgoztatni heti hat nap, és kikelnének önmagukból, mert észrevennék, hogy az nem normális, hogy Jakartában két órát tart amig beér a NÉGY kilométerre lévő munkahelyére, és másik hármat, amig onnan haza, és sorolhatnám.

Persze mindig van 1-1 szerencsétlen, aki megpróbál tenni valamit. Ilyen az új jakartai polgármester vagy kormányzó vagy tudja a tököm a posztját. A lényeg, hogy mindenki marha sokat vár tőle, mert korábban már máshol bizonyitott. The jakarta post naponta hozza le ugye a helyi hireket angolul, igy ott egyre többet olvasható, szinte naponta, hogy újabb és újabb ésszerű intézkedéseket és törvényeket hozott. Ez idáig esküszöm nagyon jó, sőt, bámulatos (sokat mondjuk nem érzünk belőle), de senki sem mondta ennek a szerencsétlen flótásnak, hogy kurvára széllel szembe pisál?! Azt a szelet meg 280 millió mínusz 15 százalék birka fújja! Ugyanis itt mindenkinek jó az a szar, ami van. Halál békésen boldogok benne. Változásra nincs igény. Vagy azért, mert kényelmes igy, vagy mert akkor a korrupció kiskapui becsukódnának. Néha 1-1 szélsőséges csoport feltüzel pár embert, akkor van egy 50 fős tüntetés valamiért vagy valami ellen, aztán annyi.

Mindezekből elmondható, hogy ők maguknak kérik a pofont. Mert szinte semmit nem tesznek annak érdekében, hogy ezen helyzetükön, mint nemzet, mint társadalom, mint cég, mint család változtassanak. Sebaj, igy jártak. Korábban megkapták az ’áldást’ hollandok formájában, most meg már folyamatosan kapják a kinaiak által, és ez csak erősödni fog. Akinek az kell, hát rajta, csak tessék!

Ugyanis SZINTE megállpitható, hogy akinek itt pénze, esze, intelligenciája, tehetsége, kreativitása van, és még használja is, az vagy kinai, vagy kinai származású indonéz. A többi fingaléz utálja is őket mocskosul. Mondván nem tisztelnek senkit és semmit, mindenen átgázolnak. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy őket nem úgy nevelték, hogy „édes fiam, nekünk, az egész hat fős családnak, azért csak összesen egy marék rizs jutott egész napra, mert nagyA úgy akarta”, és ehhez többet nem fűznék hozzá…

Na jó. Igazából nem akartam belemenni, de pár mondatban megemlitem. Indonéziában, az általános iskolában, ahova az irgalmatlan nagy többség jár, ott a vallást tanulják, szinte csak és kizárólag. Azon elenyésző százalék, aki megengedheti magának, hogy a gyermekét magániskolába járassa, az a szerencsésebb, mert ott azért mást is belevernek a nebuló fejébe. Habár erre is megtalálták jó pár helyen a geciskedést, mert egyik városban, ahol egy katolikus magániskola van, hirtelen felépült körülötte 5 mecset, és éjjel-nappal megállás nélkül az iskola felé forditott maximális erejű hangszórón tolják bele a képükbe a ’éneklést’, vagy hogy nevezzem szép szóval… (igazából ők a hülyék, mert magániskolának lenne pénze, fel kell szerelni pár darab 1000 wattos hangfalat, és ave mariát nyomni rajta 24/7, de inkább amikor alszanak, akkor úgy sincs senki az iskolában…csak aztán van egy olyan érzésem, hogy másnap véletlenül levegőbe repülne az egész)

Idővel, hogy ez a nép, ez a társadalom ilyen, ezt meg lehet szokni. Más kultúra, ahogy mondani szoktuk, mert hát tényleg más. Nézzük a jó oldalát, mert a nagy szarokmindenre következtében, ez nem az infarktusok országa. Amig nem esznek meg a disznók a korpa között, addig el lehet viselni. Viszont amit egyáltalán nem birok elfogadni, tolerálni, megérteni és feldolgozni, az a végtelen sunyiság, alamusziság és az egyenesség teljes mértékű hiánya, amivel minden nap találkozunk. Most itt nem arról beszélek, hogy a fehér embert megpróbálják átrázni mindenhol. Aztán, ha két szót megszólalok indonézük, akkor van rohadt nagy szégyenkezés és bujdosás.

Az zavar, hogy képtelenek nemet mondani. Ha valaki valamire nem képes, nem tudja megcsinálni, nem kapható, elfogyott, nem érti, nem akarja, nincs hozzá kedve, akkor genetikailag képtelen belemondani a pofádba, hogy nincs bazdmeg, elfogyott, kész, fogd fel, csá! Pedig szavamra mondom, sosem ettem még embert azért, mert valahol elfogyott az, amit éppen venni szerettem volna. Ehelyett megy a „jobb kézzel vakarom a bal fülem” metódus, sunyizás, félrebeszélés, hirtelen mással történő elfoglaltság, és ott kerülget, mint macska a forró kását. Mindezzel éveken át nem kevés időmet elvesztegetve teljesen feleslegesen. Mert az én időm és életem is véges, és egyre inkább úgy érzem, hogy soha sehol nem fogom visszakapni az Indonéziában elvesztegetett marha értékes időmet!

Hogy felhozzak néhány példát:

1, A Taxiban

Korábban már irtam, hogy itt tömegközlekedés ööö..khmm…hagyjuk, tehát marad a taxi. Beszállsz, köszönsz, visszaköszön jobb esetben és elmondom, hogy hova szeretnék menni. Mindezt indonézül teszem, mert amikor meglátja, hogy fehér vagyok, akkor néha leblokkolnak. Ekkor beveri a taxiórát, mint kocsis a taxi orrát, és megyünk is. Normális esetben ez igy néz(ne) ki. És van az amikor a taxisnak fingja, nincs arról, hogy a hely hol van, vagy csak szimplán nem akar elvinni. Olyankor elkezd hümmögni, krákogni, cuppogni. Cuppogni? Igen bazdmeg, cuppogni, mint a 90 éves nagymama a protkója nélkül a villamoson. És ezt csinálja pár percig. Eközben elindul, de alig 1-2 km/h sebességgel gurul és mondogatja magában a helyet, közben sunyin engem kémlel a tükörből. Ilyenkor van, aki megmondja, X perc utána, hogy szorri nem tudom, de ez a ritkább. Van aki elindul gondolja elvisz városnéző túrára. Akad, aki csak gyök kettővel gurul tova, és amikor megkérdezem, hogy mégis mi a fasz van, akkor nagyon halkan mondja, hogy nem tudja.. én mondom indonézül, hogy nyugodtan mondhatja úgy is, hogy megértsem, és akkor elismétli, hogy nem tudja. Oké, akkor kiszállok, és fogok másik taxit. Ebben az esetben még csak pár olyan fasz volt, aki ilyenkor megpróbálta eljátszani azt, hogy ő már elinditotta a taxamétert, és azt csengessem ki. Öt méterért fizessek? Meg a lónak a…., azt!

2, A boltban

Amikor belépsz egy butikba, márkaüzletbe vagy department store-ba Jakartában, akkor azonnal rád liheg, bele a nyakadba legalább 28 db, 140 centinél semmivel sem magasabb eladó kiscsaj. Valószinűsitem, hogy nem fix fizetésért, hanem jutalékos rendszerben vannak foglalkoztatva, ezért van ez igy. (amikor veszel valamit, azonnal elkérik, és mennek a kasszához csippantani vele meg a saját kártyájukkal). Szóval ezzel idáig nem is lenne nagy gond, habár borzasztóan idegesitő, hogy mindig akad a seggedben legalább 3 törpe, de meg lehet szokni.

A gond akkor kezdődik, amikor akarsz valamit. Amig nem akartál semmit, addig az én szemszögemből a fasznak állt ott meg követett végig sorról sorra 2 méteren belül. Amikor meg akarnék valamit, akkor legyen ott, és segitsen abban, amiben kérem. Szóval akarok valamit, megfordulok. Eddig is látták, hogy fehér vagyok, ergo valószinűleg túl sokat nem beszélek fingalézül, de amikor megfordulok, ezt realizálják is. Ők elkezdenek felbootolni. Amikor jelzem, hogy szükségem lenne némi segitségre, akkor jön nagyjából az a jelenet, amit kisfiúk az oviban adnak le. Elkezdik lökdösni egymást, hogy te menj oda hozzá, de az fél, megfordul, ránk se néz, löknek egy másikat, egy harmadikat, azok meg egy kis körbe rendeződnek és ott töprengenek, lökdösik egymást, vihorásznak, hogy mi legyen. Ez hosszú percekig igy szokott menni, ha nem vágok közbe. Ilyenkor adott hangulatomnak megfelelően indonézül vagy angolul megszólalok és akkor egy bátortalan jön velem. A többi nézi, hogy ez mit akar. Vajon mi az öreganyám térdekalácsát akarnék egy cipőboltban? Majd tán Madách Imre indonéz megfelelőjéről társalogni? (szegény Madách, most fordult át a sirjában). És akkor, amikor látják, hogy azt az egyet nem ettem meg, akkor elözönlenek ötvenen. Na basszátokmeg, akkor meg már minek?!

Kimondva itt az a gond, hogy ő nem tud angolul én nem tudok indonézül. Nem baj, ezt át lehetne hidalni, mert el tudnám mondani, mutogatni, dadogni, activityzni, hogy mit akarok. Viszont ők erre az esélyt sem adják meg. Nem tud angolul, és nem képes indonéz nyelven annyit elböfögni bele a képembe, hogy bocsánat én beszélni nem nyelv angolt. Amire én elmondanám pár indonéz szóval, hogy mi a ferdefaszt akarok, letudnánk az egészet 3 perc alatt, de nem! Megy az a műsor sokáig. Az elején még nem tudtam, hogy nekem kell mindig félbeszakitani. Majd elmondani újra 2 nyelv mindegyikén. Nagyon lassan, nagyon sokszor, és akkor megértik. Talán.

A másik probléma a boltban, ha az adott árucikk elfogyott, vagy amennyiben szolgáltatásról van szó, akkor azt nem tudják megcsinálni. Ők csinálnak belőle hatalmas problémát, nem én. Szintén ahelyett, hogy annyit mondanának, hogy bicsibocsi, azahelyzet, hogy ölfogyott. Amire annyi a válasz, hogy oké kösz, vagy oké mikor lesz újra, amire szintén vagy egy válasz, aztán köszönsz és már ott sem vagy. Ehelyett?!
A’szongya elmegy a raktárba megnézi, hogy van-e, de már annyi időt bőven töltöttünk itt, hogy látjuk az arcán, amikor ezt mondja, akkor pontosan tudja, hogy nincs, de azért ezt mondja. Elmegy a legrövidebb úton a raktárba. Ott eltűnik elég hosszú időre. Majd kijön és lassan elindul felém. Ha egy nagyobb boltról van szó, akkor úgy irnám le az útját, hogy Budapestről lehet a Balatonra menni Fehérváron keresztül is, meg ha a másik irányba indulsz el, akkor Moszkván keresztül is. Nos, emberünk rendszerint az utóbbi megoldást választja. Eközben végtelen lassan jön, néz jobbra és balra, hátha van valaki, akinek sürgős segitség kell és én addig elmegyek, mert megunom a várakozást. De peches, meg már szemkontaktus is van, igy kénytelen felém közeledni, persze félúton mázlijára fohászai meghallgattatnak, és csak leszólitja valaki, de én azt is kivárom ott mögötte a sarkában pontosan annyi távot hagyva neki, mint amikor ő lihegett az enyémbe (nullát). És akkor végre kiböki, hogy szory miszer, elfogyott, szorrry yyáá, és már fordulna is el, de én nem adom meg ennyivel magam és kapja a kérdést, hogy oké, akkor mikor érkezik új darab. Erre rendszerint olyan fejet vágnak, mint sebészprofesszor egy konzilium előtt és közli, hogy nem tudja. Rendicsek, akkor ki itt a menedzser? –az majd tudja. Ekkor sötét tekintetre mégsötétebb méreg ül ki, és rögtön elkezdi a kollégákat nyaggatni, hogy infó köll, mert ez itt már a menedzsert hivná (az itt ugyanis elég gáz nekik). Ezt is lehet fokozni azzal, hogy eléd raknak egy sajt cetlit, ird le a neved és számod, majd ha jön szólunk, de én még soha a büdös életben nem kaptam visszajelzést ilyenre. Úgyhogy ezzel már nem tudnak megetetni, mondja meg ő, hogy mikor jön, és én aznaptól kezdve mindennap felhivom, de nem őt, hanem a managgerkölköt…

A bolti élmények alkategóriájának három győztese:

A,
Valamelyikünk a kettőnk közül (nincs egyetértés, és soha nem is lesz :D ) marha ügyes volt és kidobta a kenyérsütő gép két kavarólapátjából az egyiket. Igazából azzal jártam volna legjobban, hogyha abba a boltba elmegyek lopni. Igen, jól olvasod. Egy kiállitott modellből kellett volna kivennem egyet, és 2 perc alatt lett volna oldva a problémám. Kár, hogy a bolti lopás nem a műfajom, ezért én hülye elmondtam ott, hogy mit szeretnék. Megvolt az összes fázis. Először elkerültek és mindenki küldte a nem létező kollégát, aztán nem kerültek el, hanem jött a rendelünk raktárból adjam meg az adataim, mindez sokszor. Amikor huszadjára arra jártam, akkor mondták, hogy még mindig nem érkezett meg, de igazából azt sem tudták, hogy mi az, ami nem érkezett meg. Ekkor fogtam, kivettem az egyik modellből ami nekem kellett, és mondtam, hogy én ezt itt elviszem. Mondjatok egy árat, leszarom mi az, kifizetem, de ez nekem most kell. Olyan pánikrohamot rég nem láttam, mint amit abban a felbolydult hangyabolyban, de 25 perc után sem tudtak árat mondani, igy egy hivatalos papirra felvették az adataimat, meg a termék nevét, számát, és odaadták, hogy akkor majd hivnak, ha megvan a price. Ennek idestova 2 hónapja, azóta is hivnak folyamatosan… A gond itt csak az, hogyha nem megyek oda 2 naponta, hogy mi a fasz van, akkor még mindig itt állnánk egy használhatatlan kenyérsütővel.

B,

Ez pont ma történt az Apple viszonteladói boltjában. Páromnak bedöglött az ezer éves telefonja, és ha már lementünk almáért és banánért, akkor ott van mellette egy ibox, újitunk egy telefont 2 perc alatt. Aha, ahogy azt én elképzeltem. Első fázis: minden narancs meg kék pólós apple guru észrevett, de fehérek vagyunk, azonnal el is fordultak. A legjobb az volt, amikor két eladó beszélgetett egymással, de nem néztek ránk, habár bőven benne voltunk a perifériában és jeleztük is hogy, „hahóvalaki”, mi mögéjük álltunk, az véletlenül nekem jött, amire hátrafordult, ránk nézett, majd újra elfordult! Erre egy erősebb ixkkjjjúúzmit lenyomtam, amire kelletlenül ismételten hátrafordult és bátortalanul megkérdezte, hogy miben segithet. Nagyon jó, telefon kéne. Melyik? Az ott. Ó, remek! De állj, mielőtt megvesszük  jó lenne tudni, hogy a készülék az unlocked vagy sem, mert ha egy darab helyi szar szimkártyája megy bele, akkor baszhatom az egészet, még egy feltört iPhonenal soha többet nem akarok szopni! Erre a srác totál lefagy, hogy ő nem érti. A gond az, hogy az unlocked kifejezés az indonézül is unlocked. Nembaj, megértettük vele, hogy mi unlocked telefont szeretnénk, és mondtam, hogy még egy kérdésem lenne. Ezen a ponton nagyjából elborult az agya és elkezdte a mellett lévő eladócsajt rángatni és felém forgatni, hogy majd ő válaszol a kérdéseimre, de neki menni kell. Mindeközben a csajt ott rángatta, indonézül szókaratéztek arról, hogy nem, én sem, de én sem. Amire én is beszálltam a buliba és csak annyit kérdeztem, hogy most komolyan itt kell harcolnom azért, hogy egy darab telefont vehessünk? Ez komoly? Helyzetet harmadik eladó mentette, aki kiszedte a telefont, elvitte a kasszához, kifizetni csak harmadikra sikerült, amig az indonéz agy behergelte a kártyaolvasót helyesen, majd akkor aktiváljuk. Hol? Ott, mert ha itthon derül ki hogy szart kaptunk és átbaszták a fejünket, akkor visszamegyek, köszönet meg nem lesz benne. Aktiváláshoz is kellett egy ember, és ugyan úgy kerülgették egymást. Azért a managgernek, aki megcsinálta a folyamatot elmondtam, hogy elég furcsának érzem, hogy itt hagytunk egy rakat pénzt és az eladók ezért cserébe úgy kerülgetnek, mint egy adag szart. Továbbá újabb emlékem az apple store-ről a csótány, mert akkora példány mászott belőle a falon a kiegészitők között, hogy utólag rohadtul bánom, hogy nem fényképeztem le és raktam ki a netre: ez Indonéziában az Apple viszonteladói boltja, csókolom!

C,

Képkeret!

Vettünk 1-2, szerintem baromi szép batikot. Ezek igazából képkeretbe való, falra helyezhető diszek, de Indonéziában nagyjából lehetetlen képkeretet találni. Szóval találtunk egy képkeretező szalont, majd ott megcsináltatjuk. Aha, persze! Igazából az első 10 percben nem is értették, hogy mit akarok. Végül is tök jogos, ott állok egy kép szerű cuccal a kezemben, egy képkeretező szalonban. Mit, akarok, mit akarok, várom a 61-es villamost, basszátok meg! Amikor megértették, akkor közölték, hogy nem tudják megcsinálni. Párom erre nagyon találóan annyit mondott, hogy igazából nem érti, mert Európában ez 10 perc alatt meglesz. Ezen összenéztek, tanakodtak, megvolt a szokásos konzilium, akkor sem tudják. Sokadszorra újra elmagyarázom, hogy mit akarok, kibökték, hogy jön a főnök, vele beszéljem meg fél óra múlva. Főnök bejött, bemutatkozott, mi is neki, elmondtam mit szeretnék, ő elmondta mit ajánl, én azt mondtam, oké, ő azt, hogy köszöni, és ennnyiii!

3,

A primet valamilyen szinten az Internet szolgáltató viszi. Amikor nincs internet -ami elég gyakran előfordul- akkor egyszerűen kinyomják a 24 órás ügyeleti vonalukat, hogy ne tudj telefonon panaszkodni. Nincs panasz, nincs gond! Hát nem tündéri?! :D

4,

Zárás gyanánt, mert ez marha hosszú lett most, az ÉTTEREM.

Ugye étteremben az a helyzet, hogy ott nem árt udvarias lenni, mégse az én kajámba vizeljenek. Továbbá mindenki látta anno Eminem –Real Slim Shady klipjét ;)

Először is, ha kaját rendelsz, akkor a pincér úgy jön oda hozzád sokszor, hogy: hee?! Nem ragozom, itt is a villamosra várok. Továbbá errefelé nagyon nagyon sok helyen nem értik, hogy az előétel, főétel és desszert fogalma egyben a kiszervirozás (tálalásnak nem nevezném) sorrendjét is takarja. Hányszor hányféle elcseszett kombinációval találkoztunk már. Kihozzák a főételt, majd a desszertet, utána az előételt, és a végén hja bocsi, itt az innivalótok. Na kössz! Ennél csak egy elcseszettebb van, mégpedig az, amikor rendelsz, 15 perc múlva az egyiknek hozzák amit kért, a másiknak semmit. Vársz vársz, vársz, nem jön semmi, amire megkérdezed, hogy WFT, amire nagy nehezen benyögik, hogy hja, bocs, az ma nincs. Kössz!

Igazából még hosszan lehetne sorolni, az élet hétköznapi területeiről ezeket az apró kis nüanszokat, amivel akaratlanul is de naponta meg kell küzdeni.

Azt is lehetne mondani, hogy túl nagy a jólét. Mert ahol megtehetik, hogy nagyjából szarnak egy potenciális vásárlóra, ott túl nagy a jólét. Itt meg él 280 millió orang utan ( a szó indonézül erdei embert jelent), Indonézia bent van a leggazdagabb országok listájában, és ha annak a 280 milliónak csak a 10%-a engedheti meg magának, hogy szórja a pénzét, az is egy elég brutálisan nagy szám. Úgy bőven belefér, hogy 1-1 külföldi, valamit venne, de nem beszélnek angolul, meg amúgy is fujj-fehér, igy leszarják. Hiszen, a nagy számok törvénye alapján simán jön másik 500 még aznap.

Mondjuk lehet, hogy még mindig jobb, mint kina, mert ott ha nem a válasz, akkor mehet a bányába ő és az egész családja, ha japán és nemet kell válaszolnia, akkor szégyenében meg hasba is szúrja magát…

Ezek után még mindig Amerika vezet a bejáratnál egyenruhában fogadó 80 éves floridai öregasszonnyal: This is a wonderful day at Sears, how may I assist you?

:D

Folytatás, avagy Egy pár sor a repülésről II

- Te, Pistikém, töccsséé má 2 deci pálinkát!

- De hisz még csak reggel 8 van, Józsikám!

- Hjaa, akkor egy piritóst is kérnék!

!!!!!!!!!

Folytatván a nem olyan régiben elkezdett történet listát avagy shit happens, happened and will happen.

Solo flight… vagy nem!

Ekkor épp a Private-Multi kellős közepén jártam. Kellemes floridai téli napot irtunk. Február közepe, 25 fok, lágy szellő, verőfényes napsütés. Mi kéne még?!

Telefon csörög, lengyel haverom az. Te izé, figyelj, az van, hogy megyek délután kiscessnázni, nincs kedved jönni? Ilyen ajánlatokkal sosem kellett engem sokáig nyaggatni. Kiérkezek a géphez, srác nagyban preflightolt. Na, hova megyünk? Okeechobee repterére. Kiváló, ott lehet állatkodni. Bepattanunk, és már a levegőben is vagyunk. Emlegetett reptér 29NM távban volt tőlünk és arról nevezetes, hogy uncontrolled airport, szóval lehetett gyakorolni ezen procedúrákat is. Pláne, hogy a vizsla-biztosok előszeretettel rángatták át oda a Private-Single növendékeket. Szóval odareppentünk, útközben manőverek, ott ő is meg én is csináltam pár leszállást, majd visszafelé vettük az irányt. Ft. Piercehez közeledünk, amikor mondja nekem a srác: figyu az van, hogy nem a sulinál, hanem előtte az étteremnél kéne kiszállnod. Hogy mi? Hát igen, mert ez elvileg egy kötelező solo repülés lett volna, csak gondoltam elviszlek. Ez az a pont, amikor minden normális felelősségteljes ember kiakadt volna, hogy baszod mekkora ökör vagy, a solo az okkal solo, és nem dual, bla bla bla.. Én csak ittam tovább a kakalyómat ott a jobb egyben, és minden problémázás nélkül közöltem vele, hogy not a problem. Hát nem is volt probléma egészen földetérésig. Csávókám ráereszti vajpuhán, de tényleg lehellet finoman N99870-t a pályára, és abban a pillanatban a gép megindul jobbra. Sikitok, hogy szállj le a ruderről hülyegyerek, 150 láb széles ugyan a pálya, de vészesen közeledik a fű. De hisz én nem vagyok rajta, vinnyogta ott kétségbeesetten! Hja, akkor viszont MÁJKONTROLZ, BAZZMEG!!! Rálépek a bal pedálra, a gép még mindig jobbra megy, lassul, én azért beszúrom a gázt, hogy haladjunk is, közben kinézek jobboldalt, látom, hogy a gumiabroncsból falu végi dögkútra vihető tetem sem maradt. Na, király. (Akkoriban ez volt az a tipikus szituácó, amiért a torony rendszeresen rajtunk röhögött, mert nem az első géppel történt meg mindez. Hiresek voltuk a borzalmas állapotú, már ezerszer foltozott gumikról, tehát ez azon ritka pillanat, amikor nem a pilóta hibája a dolog.) Én eközben a rádióban hallom, ahogy egy Gulfstreamet meg egy DC-3at go-aroundra küldenek. Innentől kezdve annyira nem vicces a buli. Én lerádiózom, hogy kiszállnék, torony jóváhagyja, gyerek bent maradt. Csőgázzal, én meg jobbról tolva lerángattuk a gépet a pályáról, át a hold short vonalon.

A történetnek itt még nincs vége. Defekt, hivják a sulit, szerelő gurulóúton megcsinálja a gépet, mi szépen betaxizunk, és hát amit ott kaptunk azt nem tettük zsebre. Mert ugye ez csórikám solo flightja lett volna, ő meg elvitt engem, én meg örömmel mentem. Hát neki újra kellett repülni, engem meg még 2 nappal később is közszemlére tűztek és jól lebasztak, hogy legalább én lehetnék az okosabb és tudhatnám mit jelent a solo flight. És ahogy annak lennie kellett, az én oktatóm, az ő oktatója, a dispatchben a varjú hangú rákos ribanc, a chiefpilot, a mindenes 50 éves managger osztottak csak ki. Mondjuk nem alaptalanul…

Time building Watsonnal

A kötelező repidő gyűjtés eléggé végénél tartottam, amikor kaptam magam mellé egy 48 éves pasit repülni. Ez a srác volt már minden korábban, potom 25 évvel rendelkezett több élettapasztalattal, mint én. Hogy miért, azt nem tudom, de a 43. szakmájáról a repülésre váltott és eltökélte, hogy ő pedig bushpilot akar lenni, mégpedig Alaszkában. Hát öcsém, keresve sem találhattál volna veszélyesebb álommelót alig 250 órával a hátad mögött. Továbbá azt kellett tudni erről a fasziról, hogy tényleg elég széles ismeretekkel rendelkezett. A nagyobb baj csak az volt, hogy ezt mindenáron meg akarta osztani veled. When I was in the military with the boys.. When I was working as an electrician… én társai. Annyit tudott feleslegesen pofázni, hogy a napon lebarnult a nyelve. Természetesen pár házasságon már túl volt, és a vén kecske állandóan minket basztatott, hogy vigyük magunkkal bulizni. Kedvencei a sweet sixteen partyk voltak. Érted, Amerikában, ahol a 16 évesen részegen miniruhában tomboló white-trash mellé a redneck apuka még odaállit 2 testőrt AK-47essel a kezükben, védvén lánya erényeit, ami 3 éve már rég nincs meg… Szóval ezt szerette (volna) ez a fasz.

Eme kellemetlen napon úgy esett, hogy mindenki más már talált partnert, igy mi kénytelenek voltunk együtt letolni a time building azon szakaszát. Fort Pierce – Gainesville – Fort Pierce utat választottuk. Gainesvillbe én személy szerint 2 okból szerettem elrepülni. Az egyik, hogy úton odafele az airway pontosan átvitt Travolta magánreptere és háza felett. A másik, hogy Gainesvilleben van egy egyetem, ahol nagyjából 15 ezer szingli csaj tanul ;) Mondanom sem kell, hogy gyakran jártunk arrafelé :)

Ez a repülés nyári napra esett. Florida ege abban az időszakban tele CB-vel és mindenfajta „toweringgel”. Szóval kerülgetni kellett mindent. Faszikám elején lefektette az alapokat, hogy single pilot IFR, tehát ő csinál mindent odafelé, én meg úgy teszek, mintha ott sem lennék. Jó, legyen. Én pontosan úgy tettem, mint aki ott sincs, miközben mi egyre inkább mentünk bele az időjárásba. Hozzá kell tennem, hogy a Duchess egy baromi hálás gép. Azzal szinte minden trágyán keresztül lehet jönni, meg se nyikkan neki. Ez meg nem nézett ki, csak a műszereket bámulta. Én meg ugye nem vagyok ott,  igy nem szólok (nyilván ha veszélyben éreztem vóóna magam, akkor szóltam vóóna), úgyhogy csendben végignéztem, ahogy elindulunk egy szép adag torony belseje felé. Apa, kezdődik a rock and roll, öveket becsatolni! Ahogy az le van irva a nagykönyvben, esett, dobálta a gépet, faszikám csak izzad egyre jobban. Segitsek? Ne, ne segits, kussolj! Rendben, ahogy parancsolni tetszik, de akkor már tedd meg a kedvemért, hogy az eredeti headingre visszakanalazod a gépet, ugyanis csak potom 95 fokot tért el tőle drága barátom. Azt meg nem tudom, hogy számodra ez milyen sztenderdbe fér bele, de nekem leginkább semmilyenbe. Megtörténik, a magasságot is megcsiptük ismét, kezd megnyugodni az idő, ahogy jövünk ki belőle, erre csókából kitör a stressz. Az egész a te hibád! Miattad történt! Azért mentünk bele ebbe a FELHŐBE!!, mert amikor felszálltunk Te nem briefingeltél engem a várható időjárásról. Itt kiszakadt belőlem a röhögés…csak annyit mondtam, hogy Single Pilot IFR, Ooogree! :DD

Gainesvilleben a forduló 5 órán át tartott, mert ez a gyökér nem volt hajlandó felszállni visszafele, mondván szar az idő. És ez akart Alaszkában bushpilotkodni. Mondanom sem kell, hogy visszafele belekötött mindenbe, amibe csak lehet.

Másnap suliban oktató röhög amikor meglát, megveregeti a vállam, mondja, hogy örülök, hogy egyben itt vagy. Mivvvan, miről beszélsz? Miért örülsz? Hja, csak azért mert láttuk, hogy a Te meg a Watson mentetek el együtt repülni -2 igen erős személyiség 1 gépben- és már mindenki fogadásokat kötött arra, hogy vajon kettőtök közül ki jön vissza élve. Habár Michaelt ma még senki nem látta…. Óóóhogyfulladnátokmeg! :D

Circle to Land  RWY 14

Akkor még csak 2 beton pálya volt, ma már 3 van ugyan azon a reptéren. Akkor volt a nagy pálya a RWY 09-27, és ebből mint egy Y betű, kiágazott a runway 14-32. Ez utóbbi keskenyebb meg rövidebb is. Aktuális szélállásnak megfelelően használtuk őket. Azóta a 09ből lett 10 meg épült mellé egy kis gyakorlópálya igy 10L meg 10R van. (szal vannak helyek amik fejlődnek ;)

Akkoriban irdatlan nagy volt a forgalom. Csak a sulinak 30+ gépe repdesett naponta, és indult onnan még csomó másik kisgép is. Valamint port of entry a reptér, tőlünk indultak Bahamákra és egyéb helyekre kisgépek és mindenféle biz-jetek.

Egy átlagos nap, amikor mondjuk csak 4-5 gép volt a forgalmi körön, azt igen jól el kellett találni. Természetesen mindig egy Cessna volt legelöl, ami miatt a Duchessek szivtak. Volt amikor egyszerre 3 gépnek mondták, hogy akkor right 360 on the downwind, use standard rate turn please. Aztán voltak a profibbak, mint a főpilóta. Annak akkor volt olyan 9500 órája, és nagyon tudott repülni. Egy francia srác, aki a légierőnél szolgált majd elszenvedett egy elég ocsmány balesetet, JAR Medical kuka, FAA-t megkapta. Igy került oda, szerintem ennek már vagy 15 éve.

Neki voltak trükkös leszállásai. Az egyik, hogy amikor finalon túl közel volt valakihez, akkor mielőtt a torony annyit mondhatott volna, hogy go-around, ő nekiállt elég kemény S-Turnöket csinálni, amivel elhúzta mindaddig az időt, amig a pálya szabaddá vált és leszállhatott. :D Valamint akkoriban a különböző stage checkeket vizsgák előtt vele kellett ellenőrző-repülnünk. Ergo, 4-5 alkalommal mindenki repült a csókával. Egy ilyen alkalommal egész büszke volt rám, tetszett neki, amit látott, és jófejkedett. Ekkor kértem azt tőle, hogy mutasson már valami jó leszállást. Nem kellett kétszer mondani. Jöttek a szokásos S fordulók, de a pályára előttünk rászálló gép lebetlizett. Ez meg itt mellettem lerádiózta, hogy akkor leszállna circle to land 14. A várópontnál várakozó gépet, alig 1-2 méteren azzal majdnem egy szintben, belülről a gurulóút felöl kerülte, majd felrántotta, bedöntötte, belépte, újra bedöntötte de kurvára, és letette a RWY 14-ra. Nagyjából csorgott a nyál a számból, hogy hűűűű b+, mégegyszer, mégegyszer! Kettő probléma akadt. Az egyik, hogy én vizuális memóriám elég jó (leszámitva az arcmemóriát), a másik, hogy közölte, hogy ezt meg ne merjem csinálni!  …Innentől már eléggé kitalálható a történet folytatása. :D

Eltelik sok hónap, túl vagyunk jó pár vizsgán. Kocsonyagyerek oktatni kezd. Kaptam mindenféle diákot. Akadt, akit lepasszoltak hozzám, mert 120 órával nem, hogy a PPLen nem ment át, de Solozni sem merték elengedni, és majd én (meg édesanyátok!!) is szivjak egy kicsit. Volt, akit fel kellett késziteni IFR-e, volt Commercial, és igy tovább.

Aznap, amiről eme történet szól, megint egy ázsiai kölökkel repültem. Akkor is sokan voltak, gyerek elég bizonytalan volt, én meg csak a földön akartam már lenni. Szóval hajnali reggel 7-kor finalon elkezdek szépen S betűket leirni. Látom, hogy elbaszarintottam, mert túl gyors vagyok még igy is, nem fogom megúszni az átstartot. Ekkor jött a zseniális ötlet, hogy leszállnék a RWY 14-ra. Megkaptam. Gyerek mellettem pislog, hogy WTF… én meg bólogatok, hogy helyes fiam, legalább látsz valamit. Akkor, ahogy azt kell és láttuk, végig az egyik pálya középvonala felett, majd picit megemelni, becsűrni, belépni, nagygáz, wings level, lecsapni a gázt gyorsan és már lent is vagyunk szépen. Miközben be volt döntve, mint a kurvaélet látom, hogy egy másik gép ott türelmetlenkedik mellettem a váróponton, még röhögök is magamban, hogy helyes-helyes fiúkát, legalább láthattok egy szép leszállást. Well… abban a gépben a főpilóta ült, reggeli stage-checket tartott.

Ez a szivás, de mint a torkosborz! Úgy tudnám jellemezni a helyzetet, mint amikor a Tom és Jerryben a Spike veri a macskát és a ház teteje folyamatosan ugrál. Nos, leszállása után nagyjából úgy orditott velem chiefpilot-pajti az irodájában…

Ocsmány Kanadai leszállás   

Volt egyszer egy olyan történet, amikor egy Duchesst kellett hazahozni from Usa to Jakabszállás.

Az egész több lépcsőben ment. Kiérkezni, megvárni, amig összerakják a gépet, abba belekötni, megvárni, amig kijavitják szor három, kapni légi alkalmasságit, ferry permitet, és akkor jöhetünk, sáláláá!

Sok szakaszból oldottuk meg, leginkább azért, mert olyan 5 és fél órát repült egyszerre a gép, de annak is nagyjából minimális kaja és viztartalékkal a szervezetben lehetett nekivágni. Mégis csak ocsmány, ha az Észak Atlanti felett jön rád a cifra!

Ezen a szakasz a Quebec City- Goose Bay terjedelmet takarta, amit szintén én repültem. Nappal elidőztünk, kicsit nézelődtünk, és délután fele nekivágtunk a világnak. Tanult kollégám többször is megkérdezte, hogy biztos, hogy nem lesz gond az, ha este sötétben érünk oda? Uggyanmár, hogylenneee, miért lenneee, repültünk már éjjel mindketten!! Na ja, csak nem arra.

Ugyan még világosban szálltunk fel, de elég hamar ránk esteledett. Előzetes weather forecast szerint normális VFR-ből indulunk, útközben felhős lesz, majd kitisztul, majd light rain és egyre ocsmányabb IMC egészen leszállásig. Oké. Nagyjából igy is nézett ki. Quebec Cityből még VFR-ben emelkedünk ki, irányba állunk és felmászunk 11 ezer láb magasságba. A naplemente mögöttünk gyönyörű volt, előttünk ugyanakkor szaporodtak a felhők. Ahogy az lenni szokott, kezdetben keresztül 1-2 réteg határon, majd bele valamibe, ami istentelenül ráz, majd nem ráz, majd megint ráz. Közben lerádiózták nekünk, hogy a következő 200 mérföldön lófasz lesz, de nem radio coverage, szóval, amikor majd közeledünk Goose Bay appoachoz, akkor jelenkezzünk be az alábbi frekik egyikén, amelyiken megy, és kaptunk egy olyan 53 lehetséges frekit. Na kössz. Eközben persze ránk esteledett, és hát folyamatosan permetez a takony, szállunk keresztül a felhőn, röhögünk a statikus feltöltöttségünkön.

Igazából az FAA-nek van egy elég hülye alapelve a kényszerleszállásról. Azt mondja, hogy éjszaka, ha valahol le kell szállnod, akkor ne kivilágitott útra, mert ott vezeték van, meg veszélyeztetsz másokat, hanem a sötét foltokra, közel a lakott településhez tedd. (hogy amikor reggel kimegy labdázni a gyerek és meglátja a fa tetején a roncsot, benne a véres hullával, garantáltan visszamenjen leckét irni). Kérdeztem én anno, hogy oké, de akkor ilyenkor mi van, lófaszt nem látok, szivás. Hja, hát 50 lábon kapcsold fel az összes fényszórót… és ha nem tetszik, amit látsz, akkor kapcsold le. Nabasszátokmeg!

Szóval ezen elv alapján, amikor Laci felajánlotta, hogy előveszi az elemlámpát és megnézné, hogy a 2 szárnyon vajon hány méter jég rakódott le, akkor mondtam, hogy ne tegye, nem szeretnénk mi azt látni. Pláne, hogy előttem volt oldalt a hőmérő kilógó csöve, és azon látszódott, hogy bizony kaptunk egy kis szuvenirt. (Azért csak nem úsztam meg és megnézte.) A lényeg, hogy igen ocsmány idő volt. Fújt, esett, dobált, gép orráig sem lehetett látni. Egyszer csak végre volt rádió összeköttetés, úgyhogy süllyedhettünk. Teszem hozzá az akkor már lassan ment. Ugyanis az ember hólyagja már baromira feszül 5 órányi gebergés után. Tehát ameddig bír, magasan van, nem kinozza magát, aztán amikor kell, akkor irány lefele. Kaptunk approach clearance-et, és ahogy azt kell nagyon ügyesen, okosan, értelmesen… megpróbáltam FELÜLRŐL elkapni a siklópályát. (jobb helyeken ezért is jár egy kivégzés). Nem baj, megvan, csak gyorsak vagyunk, de azt is korrigáltuk. Aztán egyszer csak ránk szól a torony, hogy wind is calm, runway whatever cleared to land. Wind calm, az fasza, akkor végre talaj közelben abbamarad ez az istenverte rázás meg sodródás. Aztán én csak sikeresen belebámultam az approach light ALSF-be, igy már lófaszt sem láttam. Újabb egyes, leülhetsz megint. A nagyobb gond, hogy Laci sem lát semmit, pedig ő nem nézett bele. Szal ott az Approach light, ott a szegélyfény, de közte semmi látható nincs. Fényszórók mennek, de olyan vak fekete sötétség honolt, mint lindácska fejében, amikor a Magyar Himnuszt kellett énekelnie. A’szondta a tornyos, hogy wind calm.. ööö öké, de akkor miért áll a gép orra 25 fokra el a pályatengelytől?? Lassan süllyedtem, elszartam a technikát és a folyamatos lassú süllyedés helyett a lépcsősen le egy kicsit megáll, le egy kicsit megáll történetet választottam. Aztán egy ilyen „le egy kicsitnél” Laci felordit, hogy vigyázz az orra!! belehúzunk mindketten, gép akkorát pattan, mint egy röplabda, amit bikából megküldtek. Mivel arra az időre a crosswind correction is megszűnt, szépen kisodródtunk a levegőben a szegély fölé, ami szép színes volt… Gáz, középre kanalaz, újra rárak, újra elpattan, és közben folyamatosan sodródik oldalra. A frászért nem akarunk mi ottmaradni?! Még egy 83 ilyen próbálkozás azért volt a 10ezer lábas pályán, mire a végére megálltunk. Tornyos megkérdezte, hogy minden oké-e, én meg sikitottam vissza, hogy azt mondtad, hogy wind calm, te fasz!

A viszonyokat elég jól jellemezte, hogy ezek után amig betaxiztunk az állóhelyre az másik bő fél órába telt legalább. Semmit nem láttunk. Az a reptér úgy volt kivilágitva, hogy lépésben alig mertünk menni a géppel, mert nem láttuk, hogy mikor megyünk neki valaminek, mikor kap el valamit a légcsavar. A fényszórók az esős, rossz minőségű betonon semmit nem javitottak a helyzeten. Látni nem láttunk sokat, csak az épületeket a távolban. Amikor meg nyitott ajtón keresztül próbáltunk kibámulni, akkor egy fél perc alatt elöntötte a víz a gépet és kimosott mindent, minket meg kifútt az orkán.

Ebből sokat tanultam, mint minden nagy hülyeségéből az ember. Itt sok olyan tényező játszott közre, aminek következményeképp az egész sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. És igen, elfogadtam, hogy néha nem árt egy kicsit megijedni, ahhoz, hogy visszavegyünk a képünkből!

Akkor mikor is és le a gép farka?

Nekivágtunk a B737 Type Ratingnek. Miami, 2010. Jee!

Elég nagy lépés ez a Duchess után. Mi meg küzdünk vele, ahogy kell. Arról szólt a buli, hogy meg kellett tanulni valami tök mást, mint amihez odáig hozzá voltunk szokva, és mindezt gyorsan. Nagy mennyiségű infót kell hatékonyan befogadni rövid idő alatt. Semmi extra. Először sok elmélet, abból vizsga, aztán procedure-ök, abból is, majd ezek után jön a szimulátor. Igazából amennyire szerettük, annyira voltunk frusztráltak. Az oktatónk egy igazi nagytudású american legend volt, de sokat is követelt. Mi meg megpróbáltuk teljesiteni, és minden alkalommal le lettünk orditva ezeregyszer, és ezer kétszer. Szóval egyre nőtt a frusztráció, egyre kevesebb volt a sikerélmény. Aztán egyik alkalommal nem is tudom hanyadik sim-session volt, amikor én repültem. JFK felszállás, Kennedy 1 Departure. A preflight, FMC felprogramozás és társai tök jól mentek. A gond ott jött, amikor a pilot monitoringtól elhangzott, hogy Vee 1, Rotate.. én meg megfogom, ügyesen, okosan, ahogy azt kell, és én ugyan nem éreztem (mert ha érzem, nem úgy csinálom), de belehúzhattam egy akkorát, hogy azonnal krrrrssssssssshhhhhhh bammmm durrrr, dzööööööööööööööööööööööööööööööö…. Oktató kettőnk között belecsapja a tenyerét a képébe, vagy a képét a tenyerére, fohászkodva ráereszti könyökét a térdére… én meg hátranézek, hogy most mi van, és ott meg villog minden létező kijelzőn, hogy B737-400 TAILSTRIKE, TAILSTRIKE, TAILSTRIKE…

Ófákk! Ismét ügyes, ülj le egyes!

Viszont, legalább ez is egy tapasztalat, ezt is tudjuk, hogy néz ki. És hát ugyebár arra van a szimulátor, hogy megcsináljunk vele mindent, ami az életben nem túl egészséges. Ennek ellenére annyira nem éreztem ott jól magam, és marha hálás voltam a mindenkori mindenhatónak, hogy ez „csak” egy szimulátor, és nem igazi repülő…

Amikor a Boeinggal érkezel meg…

Line training eleje Indonéziában az Air Asianál. Hosszú, 4 szektoros nap. Bandung-Bali-Bandung-Medan-Bandung.

Bandungról azt kell tudni, hogy olyan 3000 lábon van, kb 2100 méteres pálya, egy VOR approach, aminél vagy van hátszél vagy nincs.

Az igazi frusztrált nap jelző ráillik a napra. Ott nagyot alkottam már, amikor első szektor legelején bejön Susieka és közli, hogy CEO on board. Húú, akkor nem kéne odataszajtani a gépet… nagy izgalmamban sikeresen be is mondtam első felszállás előtt, hogy „Flight Attendants, be seated for LANDING” :D No nem baj, elvittük Medánba a vezírt is meg mellette 150 másik ombrét. Bandung-Medan 2h 16min, borzasztó line-trainingre, mert végig lehet kérdésekkel bombázni, és beirni mindenhova, hogy ez sem jó, az sem elég jó, ide is impovement kell, az electrical systemet sem tudod fejből lerajzolni, és társai. Ezek után már alapból van egy jó hangulatod, de ugye pilóta vagy, ott ül mögötted X ember akikért felelsz, igy nem kaphatsz agyfaszt, és nem ordithatod a képébe, amit gondolsz.. hanem ülsz, mosolyogsz, yes captain, you are right captain, szaaakaadj meg captain… what was that? nothing, I have just said ’I am sorry, Captain’, using Hungarian…

Felépitem szépen a medáni ILS 05-ot az FMC-be, az se jó, rádiózás sem jó, semmi nem jó. A kaput valahol azt tette be, amikor leszállásnál még belenyúlt, belehúzott, gázt adott, nem adott, levette, rárakta, kapálózott, lerakta helyettem. Óhogyajóédesanyádat! Ebből tényleg igen sokat fogok tanulni, ha helyettem csinálod, ahelyett, hogy mondanál valamit mondjuk. Itt majdnem elgurult az a bizonyos gyógyszer. ATCnek visszaolvastam, amit vissza kellett, utána megszólitásnál 8 ’sir-t’ rakott a mondatba az a szerencsétlen. Megérkeztünk, parkolás, shutdown checklist, majd akkor ’peter U can start program the FMC…’ igen, persze, meg az a patakparti fűzfa alatt testét áruló édesanyád… én most kimegyek WC-re, mert az itt és most egyszerre kielégiti a Maszlow piramis összes rétegét… meg 10 percre friss levegőt szivni.

Visszaút ennél csak rosszabb volt. Top Of Climb után úgy gondolta, hogy megbeszéli, hogy miért volt velem olyan kedves, és megkérdezte, hogy mi az én bajom. Mire mondtam, hogy az, hogy egy kurva szót nem szól leszállásnál, hanem belekalimpál. Mindezt ahelyett, hogy mondaná, hogy figyelj ide, hülyegyerek, most ez, most az, jó, nem jó, igy korrigálj, igy tartsd meg.. nem átveszi és megoldja.

Ázsiai meg nem birja a kritikát. Közölte, hogy rendben, akkor Ő innentől kezdve simulated Captain InCap és oldjam meg, ahogy akarom, ahogy tudom, ő nem szól bele. Igen barátom, örülök, hogy jól értetted, pontosan ez az, amire vágytam, moron!

Bandungi approach, éjszaka, közepesen gyenge szél. A hegyvonulat blokkol, szinte teljesen érthetetlen amit modnanak, szal Jakarta közli, hogy akkor szólj vissza, ha a másik frekin már elérted Bandungot és van clearance, de azért maradj a frekin és monitor, de eközben Bandungot úgy kell hivni, ha már van ATIS. Eközben az a szivemcsücske ott szimulált halott mellettem, egyedül csinálok mindent, és izzadok, mint a kurvaatemplomban. Azért süllyedésnél csak megszólalt, hogy a checklistethangosanolvassukilyenkoris. Igen?! Jó tudni, azthittem, hogy aki halott annak kilóg a nyelve és nem pofázik feleslegesen! VOR-outbound, süllyedés, Procedure Turn, abban futó ki, szárny ki, irányba fordul, hol a pálya, offtrack, oké, checklistet olvas, végső konfiguráció, cleared to land, kössz, még mindig offtrack, végső süllyedés with V/S, akkor HDG SEL hogy a pályát is elkapjuk, pilács fel, disengage, disconnect.

No,  -capt utólagos debriefje szerint- idáig hibátlanul ment minden. Aztán a dimbes-dombos alig látható pályaküszöb fölé megérkezünk ott ahol kell, elhangzik, hogy 50, 40, 30, 20,10… mintha egy kicsit kurva gyorsan sorolta volna az automata hang a számokat, nem? De. BAAMMMMMMMMMMMMMMM!

Azt nem tudom, hogy a gép ment-e inspectionre utána vagy sem, de hogy az utasok felnyögtek, az biztos. Kapitány meg diadalittasan: no látod, ezért nyúltam bele a másik landolásba. Kösziiii :)

Ez az a pillanat, amikor parkolás után bejönnek a csajok, azaz jönnének, de mondom, hogy most ne… majd szólok… eközben a fülkében leveszem a fényerőt és olyan mélyen belesüppedek az ülésbe, ahogy csak lehet.. megvárjuk amig az összes utas jó messze van már.

Ez első 737 (crash)landolások egyike volt ez, idestova több mint 2 éve, azóta hála az égnek ilyet nem alkottam. Akkor és ott viszont elég jól megtanultam, hogy mi a különbség elbaszott stabilizer és a normális között. Egyikbe hatszor akkorát kell belerántani és nem árt gázzal megtámasztani… No meg nem árt hosszú nyelvcsapások között kikérni a kapitány véleményét miközben azt hangoztatom, hogy milyen hálás vagyok, hogy engem oktat (miközben amúgy az lenne a dolga, köszönet nélkül is)

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.